Élmény

Tűsarkú? Holdjáró? Ennél van bizarrabb is – cipőkiállítás nyílik a Néprajzi Múzeumban

Fotó : Hartyányi Norbert - We Love Budapest
Tűsarkú? Holdjáró? Ennél van bizarrabb is – cipőkiállítás nyílik a Néprajzi Múzeumban

Carrie Bradshaw piedesztálra emelte a cipőkért való rajongást, de ő a Néprajzi Múzeumban hiába keresne Manolo Blahnik-modelleket. Találna helyette háncssarut, halbőrcsizmát, emeletes fatopánkát, gyékényből, fakéregből készült papucsokat és gyilkosságok alkalmával viselt ausztrál vérbosszúcipőt is. A Néprajzi Múzeum saját óriási, nemzetközi és magyar cipőkből álló gyűjteményéből rendezett kiállítást, ami lábbelik kulturális sokszínűségét tekinti át hat kontinens és több mint ezer év cipőin át.

Néprajzi Múzeum
  • 1055 Budapest, Kossuth tér 12.
A 800 négyzetméteren, több termen végigvezető kiállításon az egyik legkijózanítóbb élmény látni, milyen lehetőségek álltak az ember rendelkezésére a fast fashion és a plázák előtti időkben. Egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy besétálunk a boltba, és máris meg van oldva a cipőkérdés, helyette ott volt a puszta föld, a rengeteg fizikai munka és persze az időjárási viszonyok kihívásai. A Bocskor, csizma, paduka – kalandozás a lábbeli körül című kiállítás külön egységet szentel a mezítlábasság témakörének, itt értelemszerűen nem látunk cipőket, de a következő teremben már klimatikai viszonyok szerint csoportosítva tárulnak elénk a megoldások az északi és a déli vidékről.
Fotó: Hartyányi Norbert - We Love Budapest
A sarkköri tájakon, Grönlandon, Északnyugat-Szibériában a prémeket, a fóka- és rénszarvasbőrt dolgozták fel, és tetszetős, fehér rénszarvasprém mamuszt még 2006-ban is készítettek nomád nyenyec asszonyok, de kizárólag eladásra. Nagy kihívás volt régen túlélni a hideget, ezért mínusz 50 fokban szokás volt vastag rénszarvasprém harisnyát felhúzni, direkt a szőrével befelé, mert annyira dörzsölte és szúrta a bőrt, hogy vérbőséget okozva megakadályozta, hogy megfagyjanak. (Hideg időben Magyarországon kapca vagy harisnya alá tett szalmával oldották meg a szigetelést, vagy a téli cipőre nemezből vagy gyékényből készült védőcsizmát húztak, ha sokat kellett álldogálni.) A csizmákra jégpatkókat erősítettek, hogy megkapaszkodjanak a jeges talajban, de Mongóliában dívott a szőrös talpú csizma is. Kutyacsizmácskákat is látunk, amelyek nem a házi kedvencek trendi outfitjét  szolgálták, hanem hogy a jég ne sértse fel lábukat, és tudjanak szánt húzni.

Fotó: Norbert Juhász / We Love Budapest
Bocskor, csizma, paduka – kalandozás a lábbeli körül

Mindezzel erősen kontrasztos volt a délen viselt lábbelik divatja, a melegben elég volt jóval egyszerűbb formákat kitalálni, de itt is azokat az anyagot használták, amiből a legtöbb volt a környezetben: kérget, rizsszalmát, fát, újabban autógumit. A tárlatvezetésen megtudtuk, hogy a kérget azon nyomban, hogy lehúzták a fáról, a lábra illesztették, mert a nedvességtartalomnak köszönhetően így tökéletesen idomult a lábfejhez. 

A kiállítás a különböző mesterségekhez kötődő, munkában, ház körül hordott lábbeliktől halad az ünnepekhez, különleges alkalmakhoz illő cipők felé. Kicsit kaotikusnak tűnhet az óriási mennyiségű kiállított tárggyal, és érdemes a szövegeket kibogozni, hogy megértsük a rendezőelvet, és sok kultúrtörténeti és néprajzi érdekességet megtudhatunk elődeinkről és más országok szokásairól. Az argentinok például egész egyszerűen lehúzták a ló lábáról a bőrt, abból készítettek lovaglócsizmát. Láttunk magyar fapapucsot, ami lényegében ovális fatányér kötelekkel; nemezcsizmát, amit mintha egyben öntöttek volna ki, és fogalmunk sincs, hogyan lehetett ebben mozogni. Egy ránézésre posztóból készült bumfordi csizmaszörny arról tanúskodott, hogy az 50-es, 60-as években Nyíregyházán nem voltak elkényeztetve szép holmikkal a fizikai munkát végző nők.

Fotó: Norbert Juhász / We Love Budapest
Azt gondoltuk, hogy a különböző mesterségekhez, fizikai munkákhoz használatos lábbeliken, a gigászi fonott nádkosárra emlékeztető nádvágó csizmán és az orosz halbőrcsizmán nem tehet túl semmi, de aztán megérkeztünk a muszlim nők tornyos fapapucsához, amelyeket a fürdőkben praktikus okokból viseltek, látványosan jelezte a jómódot. Díszes ruhákkal hordták, és valószínűleg látványosan nagyot lehetett esni róluk egy rosszul kiszámított lépésnek köszönhetően. Bár inkább tipegtünk volna ezekben, mint a kínai lótuszlábakra, vagyis a brutálisan összenyomorított végtagokra készült topánkákban. A kicsi láb trendje évszázadokig dívott, a 19. századra a falusi népességet is érintette, nemcsak az elitet – annyi volt a különbség, hogy nekik dolgozniuk is kellett ezeken a lábakon és ezekben a cipőkben.
Fotó: Norbert Juhász / We Love Budapest
Az ünnepi lábbelik részlegén több pompás cipellőt is szemügyre vettünk, amelyeknek reprezentatív funkciója volt, és jelzések egész sorát közvetíthették: jelölhették a társadalmi státuszt, családi állapotot, életkort, de akár női „tisztátalanságot” is, legalábbis az obi-ugor hantik a menstruációt, terhességet és a gyermekágyat ennek tekintették, és ekkor a gyönyörű gyöngyös cipőket nem vehették fel a nők. A berber lányok a jövendőbelijüktől kapott cipő felpróbálásával mondták ki az igent a házassági ajánlatra, Eritreában pedig nemzeti szimbólum lett a műanyagszandál, amiket a katonák hordtak az ország függetlenségéért vívott harcban. 1993-tól a szabadság szimbóluma, Asmarában szandálszobrot is emeltek.

A legbizarrabb műtárgynak viszont kétségkívül a vérbosszúcipő bizonyult. Az ausztrál őslakosok mezítlábas kultúrájában akkor, ha egy családtag elhalálozása mögött rontást sejtettek, vérbosszúval vettek elégtételt egy emberi hajból, tollból és vérből összedolgozott cipőben, amelyben észrevétlenül lehetett lopakodni, a mezítlábas lábnyomokból ugyanis következtetni lehetett volna az elkövető kilétére.

A tárlat címe az indiai ujjgombos padukára (fából készült szandál), a montenegrói szőrös talpú bocskorra és az erdélyi hímzett csizmára utalnak, amelyek az előtérben fogadják a látogatót. Búcsút az a videóinstalláció int nekünk, amelyet a Deák téri aluljáróban vettek fel a kamera előtt elhaladó, modern cipőkben suhanó lábakról.  

A kiállított cipők, csizmák mind jó állapotban vannak, és a szépen díszített, egyedi holmik láttán már rohannánk is a városban fellelhető kevés számú cipészműhelybe saját lábbelit készíttetni. Ez a „kézműves” luxus ma már viszont egy vagyon, hiszen kiveszett a hétköznapokból. A Néprajzi Múzeum egyébként azért is valósította meg a kiállítás régóta dédelgetett ötletét, mert a cipők képviselik az útra kelés szimbólumát, hiszen a Városligetibe költözködés miatt év végén két évre bezárnak.

Fotó: Norbert Juhász / We Love Budapest