Finnországról a legtöbbeknek a Mikulás, a szauna, a rénszarvasok, pár autóversenyző, esetleg a Kalevala jut eszünkbe. Az öt és félmilliós ország idén ünnepli függetlenségének 100 évfordulóját (1917-ben kiáltották ki ugyanis elszakadását Oroszországtól), ez alkalomból a Capa Központ Független objektív – Kortárs finn fotográfia címmel ízelítőt nyújt abból, hogyan látják országukat az ott élő művészek, mit gondolnak a szabadság, identitás kérdéséről.

Bár szokás a skandináv és északi országok életszínvonalával példálózni, egyértelmű, hogy sokkal összetettebb (és izgalmasabb) a finnek világa.

A kevésbé tájékozottaknak kapaszkodót nyújt szerencsére Juha Suonpää Szent melankólia című sorozata, amiben előveszi a legkézenfekvőbb szimbólumot, a Mikulást. Ez a Mikulás azonban inkább a finn nemzeti öntudat kisarkított, sztereotip allegóriája, aki elernyedve fekszik a kádban, elbújik a függöny mögé, vécépapírt lobogtat a fennsíkon, tökföldön és vízililiomok között múlatja az időt. Hogy a kiállítás mennyire sokoldalú, és mennyi minden megmutatható a témában, arra példa Harri Pälviranta
Fegyverekkel lehetséges sorozata is, ami a fegyveres erőszak témáját járja körül, golyó ütötte lyukakat is kiállít, a legtöbb áldozatot követelő iskolai lövöldözések elkövetőinek portréit pedig a róluk szóló hírekből állította össze.

Helyet kap persze a természet is, igaz, szokatlan megközelítésben: Jaakko KahilaniemiA megértés 100 hektárja című sorozatában saját 100 hektáros erdőjét fotózta. A halmokba rakott tűlevelek makrója, a tucatnyi kis fenyőgally méretének és súlyának pontos feljegyzése látszólag idegesítő szőrszálhasogatás, valójában egyfajta vizuális kísérletek annak bemutatására, mit adhat a természet az elvárosiasodott embernek.A kortárs finn fotóművészet egyik legelismertebb alakjának, Riitta Päiväläinennek képeit is megtekinthetjük a tárlaton. Ő Képzelt találkozások sorozatában tulajdonképpen régi ruhákat és textíliákat helyez a festői tájképekbe, roppant elidegenedett és magányos műveket létrehozva. A szociális területen is dolgozó Sara Hornig képein nejlontáskákat csodálhatunk meg: a Mindennapi kenyerünk sorozat fotói egy Helsinki ételosztáson készültek, a sorban várakozók motyóit örökíti meg.
Juuso Westerlund hasonló érzékenységgel nyúlt hozzá a finnek kevésbé ismert hétköznapjaihoz: ironikus életképein lepukkant diszkót, leopárdmintás kanapét, mosdókagylóban fürdetett csecsemőt és más igénytelen momentumokat mutat meg, tulajdonképpen azt, „hogy néz ki egy észak-európai ország hátsó udvara. Álmokról, amik még megvalósulásra várnak, emberekről, akik kifutottak a nyeremény felvételének határidejéből.” – írja saját képeiről.

Finnország tehát korántsem olyan steril és kiszámítható, mint azt feltételezzük, és ha még várnunk kell arra, hogy északra utazzunk, egy csöppet beljebb kerülhetünk azzal, ha végignézzük a kiállítást. A budapesti tárlat az utazó kiállítás első állomását jelenti, ezt követően az év folyamán Ausztriában, Szlovéniában, Horvátországban, Szlovákiában, Litvániában és Lettországban lesznek láthatók a munkák.