Hogy egy mai nézőnek az erőszak és a csúnya beszéd már nem tűnik fel sem a filmvásznon, sem a színpadon, az sokban köszönhető Quentin Tarantinónak. Így voltunk ezzel a Szkénében is, ahol Szikszai Rémusz egy „magyarosított”, elfuserált bankrablást vitt színre az amerikai rendező nyomán. A Nézőművészeti Kft., a Vádli Társulás és a Jászai Mari Színház „mocskos szájú gengszterdrámájában” előkerül a Saul fia, a népszavazásos plakátok, celebjeink nemes testrészei, és persze a legnagyobb vadmagyarról derül ki, hogy meleg.

Tarantino neve ma már egyet jelent a sikerrel, ezért könnyű megoldásnak tűnt fogni 1992-es, debütáló filmjét, a Kutyaszorítóbant, és átültetni napjaink Budapestjére. Az eredeti sztori szerint öt, egymásnak javarészt ismeretlen, különböző színekről elnevezett bűnöző gyémántrablást hajt végre, de egy spiclinek köszönhetően a rendőrség elkapja őket, és az akció vérfürdővel ér véget.

A Kutyaharapás lényege nagyjából ugyanez, csak gyémántok helyett a Nádor utca-Mérleg utca sarkán álló pénzintézet a célpont, a színtér a lepukkant magyar rögvalóság, színek helyett pedig különböző nemzetiségekről nevezik el a karikírozott bűnözőket, sajátos közép-kelet-európai káoszt hozva létre.

Az előadás a balul elsült bankrablás záró akkordjaival, a Szerb (Nagypál Gábor) haláltusájával indít, akit a Dead Line Airlines virtuális Halálangyala navigál élete utolsó óráiban (Pálmai Anna, az előadás egyetlen női szereplője egy falra helyezett képernyőn van csak jelen). A légitársaságnak hála visszarepülünk rekonstruálni a gyilkossághoz vezető időszak eseményeit és a kiöregedett maffiafőnök, Dzsóbácsi (Fodor Tamás) pincéjében szerveződő bűntény részleteit, amelyet fia, Kicsidzsó (Bercsényi Péter) koordinál élete első önálló bulijaként. A Tarantino alteregójaként is értelmezhető Zsidó (akit a rendező, Szikszai Rémusz alakít) javarészt a háttérből figyel, az éles eszű Cigány (Kaszás Gergő) a loviról, az idegbeteg Ukrán (Király Attila) egyenesen a börtönből kerül a csapatba. Hamar egyértelművé válik a Szerb és a Román (Mucsi Zoltán) közti érzelmi kötelék; a fiú ugyanis azt állítja, ő Román egykori, immár halott legjobb barátjának és tettestársának fia. A botcsinálta csapat a balhét elszúrja, a Szerbet hasba lövik a helyszínre gyanúsan korán kiérkező rendőrök, majd Dzsóbácsi pincéjében elkezdődik a találgatás, ki is lehetett a spicli. Mindeközben kitartóan köröz a szín felett a Halál angyala.

A Bányavidék-trilógiával berobbant Székely Csaba Tarantino farvizén evez, de a kissé elkoptatott gengsztersztori az időbeli csavaroknak hála így is okoz több meglepetést. Szikszai Rémusz a pergő és feszes rendezéssel kárpótol az eredetiség hiányáért és a kevésbé átütő erejűvé sikeredett „magyarosításért”. Bár a börtönben mentálisan megrokkant, titokban a Kicsdzsóba szerelmes Ukrántól kapunk bőven nagymagyarkodást és fajgyűlöletet, a nemzetiségi katyvasz és a sajátos közép-kelet-európai jelleg nem kap komolyabb hangsúlyokat. Az összeszokott színészgárda azonban brillírozik, általuk hitelessé válnak a bizalomról és barátságról szóló, kissé érzelgős szálak is. Mucsi Zoltán mint a „legtöbbet káromkodó magyar színész” saját idegösszeomlós „jutalomjelenetet” is kap, amiben helyet kap egy bizonyos Mucsi János nevű színész Makk Károly filmjeiből.

A Kutyaharapás látszólag nem több egy gengszterdrámánál, mégis áthatja a halálon és az élettől való búcsúzáson való diszkrét filozofálás, amire ráerősít a Zsidó Saul fiáról románul előadott mély elemzése is. Ha nem is feltétlenül támadnak mélyenszántó gondolataink az előadásról napokkal később, komoly eredményként könyvelhetjük el, hogy a színdarab minden pillanata képes lekötni a nézők figyelmét. Nem áruljuk el, ki a spicli, mert aki szereti a szövevényes rendőrsztorikat, a cifra káromkodásokkal dobálózó pitiáner bűnözőket, és az eredeti filmre már nem emlékszik, annak ezt a darabot feltétlen látnia kell – legyen neki meglepetés.