Az 1986-87-es tél örökre megmarad egész Magyarország és Budapest emlékezetében. A legendás januári gigahavazás 1987. január 10-én kezdődött. A sarkvidéki széllökések miatt méteres hótorlaszok épültek, az autópályák összefüggő hómezővé változtak, az utcákon álló autókat fél méter vastag hó takarta be. Kora délután -15 Celsius fokot mértek és január 12-ére 20-40 centis hóréteg takarta be az országot. Iskolai szünetet rendeltek el, több munkahely megközelíthetetlenné vált, egyesek az élelmiszerellátás miatt pánikoltak, mások nagy családi szánkózásokra indultak. Vajon megismétlődhet ez a tél?
András: „A nagy havazós napok egyikére volt megbeszélve randevúm egy moszkvai levelezőpartneremmel, aki végre Budapestre jött. A Népköztársaság útjára (mai Andrássy út) beszéltük meg a találkozót, levélben pontosítva, telefonszámot nem is tudtam hozzá, meg aztán írásban magabiztosabb volt az oroszom. Nem akartam besülni előtte, hogy férfiatlan vagyok és a hó miatt nem megyek el, szóval több rétegnyi ruhában megindultam a találkozóra. Milena sokkal szellősebb szettben várt rám és mikor odaértem annyit mondott csak, hogy nem számított rá, hogy nekiindulok, mert furcsa mód minden magyar panaszkodik a hó miatt. Nem lett a feleségem, de pár hetet azért nagy boldogságban eltöltöttünk.”
Anita: „A nagymama nagy Isaura rajongó volt. Az a szegény lány pedig éppen ebben a nagy hóban érkezett ide és emlékszem, a TV-ben sokat mutogatták, hogy Lucélia Santos-t helikopterrel hurcolják és a nő nem hiszi el, hogy ekkora a hó. Nagymama csak őt féltette, hogy olyan messziről és olyan melegből jött a drága Isaura, nehogy megfázzon!"
Andrea: „Egészségügyi dolgozó voltam és nekünk nem volt kivétel, vagy szünet, természetesen be kellett mennünk a munkahelyünkre. A János Kórházban dolgoztam és Rákóczi úton laktam, ezért gondoltam a szokásos útvonalamat választom. A buszok viszont elakadtak a hihetetlenül magas hótorlaszokban és a sofőr majdnem mindegyik megállónál mozgósította a férfi utasokat, hogy segítsenek betolni azt. Végül mi, nők sem bírtunk magunkkal és ugyanúgy segítettünk, annak ellenére, hogy a férfiak mindig visszatessékeltek minket.”
Melinda: „Persze mindenki imádta az extrém időjárás miatt elrendelt rendkívüli iskolai szünetet, szerintem én voltam az egyetlen, aki szomorúan vette tudomásul, hogy a három gyermekem napokig otthon ücsörög majd. Akkoriban készültem a diplomám megvédésére és csak addig tudtam tanulni, amíg a gyerekek iskolában voltak. Anyósomék és a szüleim is közelben laktak, a II. kerületben és megbeszéltük, hogy segítenek nekem és néha átjönnek. A nagy hó miatt azonban nem néha jöttek át, hanem nálunk ragadtak két napra és az addig egymást tisztes távolságból nézegető anyák kénytelenek voltak sok időt együtt tölteni. Nekem ezért lett fontos ez a tél, mert feloldódott egy családi ellentét.”
Kálmán: ”Őszintén szólva nekem a nagy '87-es havazás maga volt egy terápia. Zenészként a hétvégék mindig a fellépésekkel teltek, de a nagy tél lefújt párat. Az Almássy téri Szabadidő Központban koncerteztünk volna, de nem tudtunk eljutni a helyszínre és inkább visszafordultunk. Meló tehát nem volt, helyette viszont a barátnőmmel töltöttünk 4-5 napot a kis garzonunkban, Őrmezőn.”
Benő: „Ebben a durva havazásban jöttünk haza Szlovákiából a síelésből a jó öreg Zsigával. Szerintem másnap reggel én voltam az egyetlen, aki volt olyan állat, hogy elindult autóval. Mondjuk előnnyel indultam a budapesti télben, mert a hólánc fent maradt, így roadoltam a kőbányai hótorlaszok között félig álmélkodva, félig nagyon keménynek érezve magam a Zsigulival.”
Lili: „A hétvégéket a mamánál töltöttük Lőrincen, az unokatestvéreimmel. Amikor jött a havazás, éppen hétvége volt és vagy öten összegyűltünk a kertvárosi házban. 11 éves voltam és valami kalandfilmben láttam, hogy hogyan kell iglut épÍteni. Mindenáron ez volt a küldetés, hogy építünk egy iglut a mamáéknak, ha elmenne a fűtés, abban nem fáznának, ha kiviszünk pár szőnyeget, takarót. Alig bírtak beimádkozni minket és szerencsére egészen hétvégén túl is maradtunk, mert nem volt iskola. Sajnos négy nap sem volt elég rá, hogy a "bunker" elkészüljön, de sosem fogom elfelejteni, ahogy küzdünk az elemekkel az egyujjas kesztyűkben és tervezzük, hogy hogy menekítjük ki a mamáékat.”
Laci: „Ekkor született az öcsém és mivel lehetetlen volt közlekedni, anyukám mentőautóval ment be a kórházba. Kis gyerek, nagy fantázia, szóval elterjesztettem, hogy anyukámat elvitte egy rendőrautó. Apukámnak volt utána néhány érdekes beszélgetése.”
Jutka: „A Gyakorló utcában laktunk és a harmadikos fiam elindult iskolába a szomszéd kislánnyal. Nézegettem ki az ablakon, hogy havazott és nincs akkora forgalom, de a kisebbik gyerekem alig volt 1 éves és nem a TV-rádió hírekkel voltam elfoglalva. Két óra elteltével csöngettek: a gyerekek voltak, reszkető hangon. Megijedtem, hogy mit keresnek itt és vártam őket az ajtóban: mint két hóember úgy néztek ki, vacogtak és kipirosodott az arcuk. Szegénykék olyan kis bambák voltak, hogy annak ellenére, hogy egyetlen trolibuszt sem láttak közlekedni, ők kitartóan várták a járatukat a megállóban, két órán keresztül.”
Era: „Gyerekszemmel annyira emlékezetes volt számomra az a tél, hogy még most is bennem él a hangulata. Nyilván a felnőtteknek sokkal bosszatóbb lehetett, nehezen jutottak el munkába, nehéz volt bevásárolni, bárhova eljutni autóval, de mi nagyon élveztük. Egy kisebb zuglói utcában laktunk, a szomszédok együtt lapátolták a havat, hogy eljussunk az iskoláig. Emlékszem, hogy a vállunkig ért a hó, úgy mentünk a kis járatokban. Anyukám otthon sütötte a kenyeret, mert egyszerűbb volt mint eljutni a boltba, és egy kicsit belassult az egész város.”
