Élmény

Jöttünk, láttunk, sanyargatunk – Iván, a rettenet

Fotó : Dömölky Dániel
Jöttünk, láttunk, sanyargatunk – Iván, a rettenet

Uralkodni sokféleképpen lehet másokon, de ami a hatalom ösztöntermészetét illeti, egy házmester és egy diktátor majdhogynem egyre megy: Iván Vasziljevics egy kis társasházat tart rettegésben a harmincas évek Moszkvájában, a történelem nagy zsarnoka, Rettegett Iván pedig a 16. századi Oroszországot. Egy hóbortos feltaláló időgépe kicseréli őket, de „népük” észre sem veszi – majdhogynem mindegy is nekik. Mai magyar áthallásoktól sem mentes a Radnóti Színház produkciója, amelyet ifj. Vidnyánszky Attila állított színpadra.

Radnóti Színház
  • 1065 Budapest, Nagymező utca 11.
  • Előadások napján: hétfő 18:00-19:00, kedd-péntek 17:00-21:00, szombat-vasárnap 14:00-21:00
Bulgakov szatirikus és társadalomkritikus látásmódja a fiatal Vecsei H. Miklós átiratában is uralkodó elem, és a várakozásoknak megfelelően messze túllendülünk a realitáson. Pörgős és groteszk káoszban, modern kori áthallásokkal rajzolódik ki a társasház élete az első felvonásban, amelynek része a poloska és a térfigyelő kamera, a lakókról szóló jelentéseket rejtő háztartáska, az állami muskátlinevelde és a középszerűségi törvénynek való megfelelés. Egyértelmű analógiát von a mai magyar valósággal, hogy a filmalapra esküdöznek és adófizetők pénzét emlegetik, de szerencsére a kritikus attitűd nem telepszik rá túlságosan a darabra, a kevesebb is pont elég.
Fotó: Dömölky Dániel
A jól szervezett zűrzavar nem sok egyéni színészi kiteljesedésre ad lehetőséget, ahogy a darab valóságában, úgy a színpadon is mindenki fogaskerék a gépezetben. László Zsolt a kettős szerepben mégiscsak kiemelkedik közülük: Iván Vasziljevicse egy olyan kicsinyes figura, aki maga is fél a felsőbb hatalomtól, és ez csak további aljasságokra készteti, cári minőségben pedig maga a nyers, magától értetődő állatiasság. Az előadás legviccesebb pillanatai azok, amelyekben a modern civilizáció vívmányaival ismerkedik.
Fotó: Dömölky Dániel
Rusznák András Szergej Tyimofejevként szőrös és elveszett értelmiségi kívülálló, aki találmányához menekül az őt körülvevő szörnyűségek elől. Hűtlen felesége, Anaida Mihajlovna (Petrik Andrea) élvhajhász, harsány femme fatale, aki minden figyelmet magához ragad a színpadon, pont az ellentéte. Nagy kedvencünk volt még Schneider Zoltán Tyimofejev lakótársának szerepében, aki besúgó és titkos lázadó egyben. Ő rajzolja az obszcén jeleket a lépcsőházban, és egyedül ő teszi fel a kérdést a lakógyűlésen: miért épül lift a házba, mikor nincs is emelet? (A válasz mintha egy államtitkári sajtóválaszból jönne: mert erre nyertek pályázati pénzt.)

Fotó: Dömölky Dániel
Az irodalmi nagyok előtti tisztelgésként P. Howardnak hívják az amerikai cserediákot (Olasz Renátó), Mihail B. Uglakovnak pedig az egyetlen tiszta fejű karaktert (Gazsó György), aki életbölcsességekkel próbál értelmet vinni a nonszensz helyzetekbe, de az okosságokat képtelenség komolyan venni az abszurditásokkal telezsúfolt, torz világban. Az időgép folyton lecsapja az áramot, a szimbolikus sötétség időre időre átveszi a hatalmat a színpadon.
Van itt minden: varieté, diszkó, szemkikapós-ujjlevágós horrorjelenet, hóeséssel romantizált 16. századi miliő. Az időutazással még nagyobb és gyorsabb anarchiába fordul a fejetlenség, és Pater Sparrow színpadbelseje felé messzire benyúló, villanykörtékkel keretezett díszletébe helyeződik át a cselekményt. A többrétegű háttér csak rájátszik az idősíkok egymásba csúszására, és valóságos fény- és látványorgia teszi fel rá a koronát a darab végén, mikor is Tyimofejev sci-fibe illő aláfestéssel szkafanderrel elindul a világűrbe. Az emelkedett hangulatnak azonban egy banális húzás vet véget –  nem áruljuk el, micsoda, de hatásosabb befejezést el se tudunk képzelni a produkciónak.
Fotó: Dömölky Dániel
Ma, amikor a színházak megfeszülve próbálják lekötni az egyre változó ingerküszöbű nézők figyelmét, igazi különlegesség a Radnóti icipici terében mérnöki pontossággal megrendezett felfordulás. Az is ritka, hogy a már-már burleszkszerű őrület nem válik egyszer sem öncélúvá. Mindenképp friss aggyal ajánlott beülni rá, mert aktív jelenlétet kíván, és aki a konzervatív, lassú színpadi megvalósításokhoz szokott, annak helyenként fárasztó lehet egy hullámhosszra kerülni ezzel a lendülettel. Ifj. Vidnyánszky Attila és a köré szerveződő, pályakezdőkből álló szellemi műhely már nem először bizonyít, és bár nehezebben emészthető, azért üdítő látni, hogy ilyen fokú bátorságra, összeszedettségre és következettségre is akad példa a magyar kőszínházi életben.

Bővebb információk az előadásról ITT.