A közelmúltban európai arculatot kapott Széll Kálmán tér évtizedek óta „megkerülhetetlen” csomópont. Nemcsak a napi közlekedési rutinba égett bele, hanem a városlakók mentális térképén is jelentős helyet követel magának ez a többször funkciót és nevet is váltott terület. Volt itt bánya, gödör, piac, sportpálya, néhány évtizede pedig átszállóhely. Nem egy „ideális” tér, de szükség van rá, és valahogy sokan szeretnek itt időzni – a Kiscelli Múzeumban talán ahhoz is közelebb kerülhetünk, hogy miért. A #moszkvatér című kiállítás kötelező darab!

A Kiscelli Múzeum hangulatos épületébe lépve, az első emeleti részen indul a kiállítás, amelynek tagoló elve nem a kronologikus rend, hanem a különböző tematikus egységek. Ezek az új „fejezetek” markánsan új korszakokhoz is kötődnek – mondja Maczó Balázs, a kiállítás egyik kurátora.

A kiállítás elején három szekrényt találunk, amelyek kinyitva három történetet mesélnek el. Az első a téglavetőét, amely az 1690-es évektől egészen az 1870-es évekig működött ezen a helyen, mintegy 25 méteres gödröt hagyva maga után. Ezt a mélyedést és környékét aztán sportpályának bérelték ki különböző egyesületek, akik tenisz- és koripályát működtettek, de az atléták és a futók is itt edzettek, így a tárolókban feltűnik régi teniszütő és korcsolya is.

Egy külön kis szekciót találunk a közlekedés emlékeiről is, hiszen a tér néhány évtizede elsősorban ennek a funkciónak kell, hogy megfeleljen – és amíg nem jár minden budai hegy alatt metró vagy nem közlekedik mindenki SUV-val, ez így is marad. A felújított téren 3 helyett 97 fa található, de amíg a villamosok, a buszok és a metró utasai, naponta százezrek szállnak itt át – márpedig egyelőre nincs jobb megoldás – addig sokan szeretnének ide kvázi botanikus kertet, de a tér nem változhat parkká.

A Széna tér felőli oldalon piac működött egészen az 1950-es évekig, amikor átköltöztették a Fény utcába. Mivel ősidők óta vásároztak itt, a középkori talajréteg megmaradt, ezeknek a feltárására a tér felújításával párhuzamosan nyílt lehetőség. Az itt talált változatos cserépdarabokat szintén láthatjuk a tárolókban.

A következő rész a megvalósult és tervezőasztalon maradt épületeket állítja a középpontba. A téren jól megfért egymással a Sándy Gyula által tervezett téglás Postapalota, az 1940-es években épült, íves vonalvezetésű, elegáns buszmegálló és az 1972-ben átadott, legyezőszerű metróépület, ami a legújabb felújítás után mutatja csak meg igazi arcát, különösen éjszaka, a tető törésein végighúzódó neoncsíkokkal.

A történeti rész után az emléktérnek nevezett rész következik, ahol Simonovics Ildikó kurátor vezet minket körbe. A kiállítást megelőzően egy gyűjtést rendeztek Az óra alatt címmel. Az erre beérkezett tárgyakat, hangos, írásos emlékeket láthatjuk ebben a hatalmas belmagasságú, hangulatos térben, az egykori kolostor templomhajójában. Így került be például a múzeumba a Kalef galeri tag, Ujlaki Dénes szalagos magnója és bakelitlemezei, a moszkvateres Török Ferenc Interkosmos rakétája, BKV-s relikviák és a most kilencven éves Marika néni korcsolyája, aki egykor az itteni jégen csúszkált barátaival.

A kultikussá vált óra – ami valljuk be, egy elég egyszerű alkotás – természetesen központi szerepet kap ebben a történetben, de megjelennek a Moszkva szót kerülni igyekvő kalefozók, a házibulivadászok, a punkok. A tárgyak mellett több videót is láthatunk, valamint számos ismert, közéleti személyiség és „hétköznapi ember” vall interjúkban a térhez kötődő emlékeiről. A kiállítás kapcsán egyébként Pajor Tamás zenész és Török Ferenc filmrendező egy új videoklipet is készített – ezt a megnyitón mutatták be.

A munka kezdetekor még nem tudtuk, hogy pontosan mit állítsunk ki, később alig tudtunk válogatni – meséli a kurátor, majd hozzáteszi: ez nem egy lezárt történet, ezt a részt szeretnék nyitva hagyni. Ha valakinek van emléke, akár tárgy, akár történet, hagyja itt, írja le, legyen ez is a kiállítás része, a történet pedig tovább íródik az új tér kövein.