Kevés hangulatosabb útvonal van egy tavaszi vagy őszi sétára a gellérthegyi Ménesi útnál. Itt, az arborétum közelében találjuk azt a villaépületet, ahol a különös életművet hátrahagyó Molnár-C. Pál élt és alkotott. "A sokoldalú és szenvedélyes művész ecsetjével megörökített fantasztikus tájakat és lovakat, a Madonnát és szenteket, szürreális álmokat és prófétikus víziókat, a nő örök szépségét és kávéházi hangulatokat" – olvashatjuk egy kiadványban. A műtermet és a család régi lakását is magába fogadó múzeumot 1984 óta üzemeltetik a művész leszármazottai.
Ahogy belépünk a kertkapun, majd a lépcsőházból nyíló lakásajtón, Molnár-C. Pál egyik családtagja fogad – hogy ki, az attól függ, hogy mikor érkezünk, hiszen jelenleg már a harmadik generáció képviseli a kontinuitást a múzeum életében. Minket Csillag Péter, a művész unokája vezetett körbe.
A villaépülethez hozzáépített szárny emeleti részén 1931-től Molnár-C. haláláig, 1981-ig működött a műterem, a földszinti részen pedig a művész lakása volt. A festő játékos ember hírében állt, aki a spájzban például az enkausztika technikájával és a pompeji falfestmények megidézésével kísérletezett, de a környéken elterjedt, hogy bizonyos dolgokat festményekre lehet cserélni, így hamarosan furcsábbnál furcsább tárgyak kötöttek ki a műteremben, óráktól elkezdve krokodilbőrökig.
Erre a játékosságra, derűre utal egyébként a múzeum kiadványain is megidézett, de élőben is megszemlélhető „fütyülős” önarckép is. Molnár-C.
nagyon szerette a gyerekeket, a környékből gyakran jöttek a műtermébe játszani, de az unokák is szívesen emlékeznek vissza a nagy beszélgetésekre és az ebédekre – melyet az osztrák származású nagymama mindig pontban kettőkor szolgált fel. A festő különböző kis gépeket szerkesztett a gyerekeknek, bemutatókat tartott a festészetről, de ez a közösségi pont jelleg azóta is megmaradt, a sok évtizedet megélt fa alatt azóta is hangversenyeket és előadásokat tartanak, a műteremben pedig havonta összegyűlik egy művész-értelmiségi kör, akik a festményekről beszélgetnek.
A műtermi részben kezdjük a „túrát”, ahol megállunk a művész festőállványra rögzített portréja előtt, és „festünk”. Kezünkbe vehetjük a palettát, amelyen rég megszáradt a festék, és az ecsetet, amellyel már rég nem fest az idős kéz, de úgy tehetünk, mintha mégis festenénk, a levegőben, igazi festék nélkül, ezzel pedig máris létrejön egy szellemi kapcsolat a különös festővel. Ahogy ő mondta, ez a 30-40 centiméter, amit a kéz megtesz a palettától a vászonig, egy mágikus távolság, ami alatt „a festék színné változik”.
A másik rész a család egyik régi lakását foglalja magában, melyben a képek időszaki jelleggel láthatóak, így még azok is új dolgokat láthatnak itt, akik már jártak a kis múzeumban – érdemes tehát visszatérni és alaposan megnézni a festményeket, amelyek a korai reneszánsz jegyeket mutatótól a szürreális, álomszerű képekig igen változatosak, bizonyítva Molnár-C. festészetének sokszínűségét.Vezetőnk történetei annyira elragadóak, az egész atmoszféra olyan marasztaló a rögtönzött teaceremóniával, az eredeti tárgyakkal, a szürreális képekről való beszélgetéssel együtt, hogy bár így sem időztünk keveset az emeleti műteremlakásban, de szívesen maradtunk volna még egyszer ugyanennyit.
