Budapest arcai – Kern András

WLB: Utoljára a Sztracsatellát rendezte meg, mi vitte rá, hogy ismét a kamera túloldalára (is) álljon?

Kern András: A szívemből, a lelkemből és a zsigereimből jött az indíttatás. A rendezés nagyon régen érdekelt. Kisfiúként láttam az utcán egy filmforgatást, és már akkor megtetszett nekem ez a szakma, persze akkor még csak nagyon felületesen. Aztán gyerekszínész lettem, és ekkor erősödött meg bennem a vágy, hogy tényleg ezzel szeretnék foglalkozni. Amikor a főiskolára jelentkeztem, nem indult filmrendező szak, úgyhogy tettem egy kanyart, és felvételiztem a színész szakra, ekkor szerettem bele ebbe a hivatásba. A gyerekkori vágy viszont nem gyengült bennem: mindig is szerettem volna filmet készíteni. Régen – amikor még létezett ez a műfaj – csináltam televíziójátékokat. Aztán 48 éves voltam, mikor a Sztracsatella című filmet leforgattuk, ezt követően pedig Andy Vajna producersége mellett egy színdarabból készítettünk filmet Koltai Robival, ez volt A miniszter félrelép. 15 éven át nagyon elterelt a színészet, ezért egyszer azt gondoltam, hogy most már tényleg itt lenne az ideje újra filmet készíteni, hiszen az emberben vannak néha gondolatok, érzések, poénok, megható érzelmek és számos dialógusfoszlány, amiket nem lehet színészetben elmesélni, hanem egyszerűen filmvászonra kívánkoznak. Aztán rátaláltam Vámos Miklós novellájára, és beadtuk az ötletet a filmalaphoz.

WLB:

Mi volt az oka, hogy éppen erre a novellára esett a választása?

Kern András:

Ez egy bizarr, érdekes történet, ráadásul van benne annyi anyag, hogy abszolút alkalmasnak találtam arra, hogy egy másfél órás történetet varázsoljunk belőle, azokkal az elmekkel, melyeket izgalmasnak találtam. Pedig a novella csak 3-4 oldal.

WLB:

Miért lett a főszereplő pont orvos?

Kern András:

Szerettem volna orvost játszani. Ismerem őket, szeretem, ahogy mozognak, ahogy beszélnek, ahogy gondolkodnak, ahogy hozzáérnek egy műszerhezt. Sok orvos barátom van, ezért ismerem is ezt a világot, és engem mindig is vonzott.

WLB:

A forgatás rendben zajlott, vagy adódtak azért nehézségek?

Kern András:

Nehézség mindig akad. Amikor például a kaszkadőr besétált előttem a Dunába, azért, hogy kitapossa előttem az amúgy szeméttel borított utat, akkor rögtön belelépett egy sörösüvegbe, ami elvágta a lábát, és mentőt kellett hívni. Összevarrták, ez elég drámai helyzet volt. Szerencsére én megúsztam. De szembejöttek olyan helyzetek is, mikor egy színésznő lebetegedett, vagy amikor nem kaptunk meg egy helyszínt, és amikor egy tömegjelenetnél mindenkit egyesével kellett megkérni, hogy írjon alá egy papírt, hogy engedélyezi, hogy felvegyék. Ezekkel egy rendezőnek mind számolnia kell.

WLB:

Össze lehet egyeztetni a színészkedés a rendezéssel?

Kern András:

Igen, számomra nagyon könnyen. Nekem ugyanis mindegy, hogy kívül állok, és onnan vezényelek, vagy bent vagyok egy jelentben. Egy másik pasas – akit egyébként WoodyAllennek hívnak – szintén mindig magát rendezi, és neki sem okoz gondot az ilyesmi.

WLB:

Meghatározható, hogy kiknek szól ez a film?

Kern András:

Ezt nem tudom. Soha nem kérdezték meg tőlem, hogy kinek szól egy film, ez a kérdés a modern profizmussal együtt járó közvéleménykutatási kérdés. Én azt képzelem, hogy akik elmúltak már 32 évesek, és még nem haltak meg, azoknak szól. Azt viszont nem tudom, hogy egy 13 éves fiúnak szól-e. Például engem érdekelt volna 13 évesen, de ma már más idők vannak, az emberek kevesebbet járnak moziba.

WLB:

Mi lehet ennek az oka?

Kern András:

Az, hogy ma van 100 TV-csatorna, mindent le lehet tölteni az internetről, és 2000 Ft egy mozijegy! Így aztán négy mozijegy 8000! Az sok ám!

WLB:

Inspirálja Önt Budapest?

Kern András:

Hogyne. Azt nehéz megfogalmazni, hogy hogyan, de mindenképpen. Mondjuk úgy, hogy Budapest a véremben van. Pesti születésű vagyok, bár most Budán élek, de 28 éves koromig laktam a Fürst Sándor utcában, amit most Hollán Ernőnek hívnak. Amikor megnősültem, akkor költöztem a Gábor Áron utca egyik keresztutcájába, és azóta is itt lakom. Az egész életemet a városban töltöttem. Néha elmegyek egy kicsit külföldre, nyáron pedig a Balatonra, de rengeteg élményem van innen. Minden sarkon van egy emlék: valahol egy lánnyal találkoztam, a következőnél iskolába jártam, van, ahol pedig a barátokkal bandáztam, és van olyan utcasarok, ahol nem tanultam meg biciklizni. Mindenhova köt valami.

WLB:

Ha változtathatna valamit a városon, akkor az mi lenne?

Kern András:

A közelekedés. Jó lenne, ha könnyebb lenne közlekedni, bár azt nem tudom, ezt hogyan lehetne megoldani. Nem tudom, hogy a föld és a Duna alatt miért nem teszik lehetővé, azt mondják nehéz, de valószínűleg pénz sincs rá. Rengeteg autó van, és halálosan idegesítő kocsival közlekedni. Ez az én fiatalkoromban élmény volt, ma viszont már inkább csak bosszúságot okoz, mert soha sehova nem lehet így időben eljutni. Persze ennek az újratervezéséhez is sok ötlet kellene. Lehet, hogy inkább gyalog kell már menni.

WLB:

Mik a kedvenc helyek a városban?

Kern András:

Nem tudok sorrendet felállítani. Szeretem a Szent István park padjait, de szeretem a CsillaghegyiStrandot is, vagy a Kosztolányi Dezső teret, ahol udvaroltam. Azért lett egyébként Lövölde tér annak a híres dalnak a neve, amit én írtam, mert azt, hogy “Kosztolányi Dezső tér”, nem lehet jól elénekelni. De ugyanúgy érdekelnek a 76-os trolik, szeretem a Vígszínházat a körút sarkán, és szeretem a Budagyöngye kávézóját is, pedig egykor nagyon zavart, hogy a piac helyére egy ilyet építenek. Azt is szeretem, hogy amikor átmegyünk egy külföldivel a Lánchídon, akkor nem érti, hogy miért foglalkozunk ennyit a bajainkkal, mikor ilyen szép városunk van.

WLB:

Jövőbeli tervek? Hol és miben láthatjuk 2016-ban?

Kern András:

Engem folyton színházban láthatnak. A Vígszínháznak vagyok állandó tagja, meg a Pesti Színház nevű kamaraszínházának a Váci utcában. Most próbálom a Pesti Színházban a világirodalom egyik legérdekesebb szerepét.

A velencei kalmár című Shakespeare-darabban Shylockot játszom majd, aki egy zsidó uzsorás, kinek nem adják meg a pénzét, ezért kötbérként a kezesnek akarja kivágni a szívét!