Minden tavasszal és ősszel szürreális jelenség tanúja lehet, aki Budapest utcáin jár: káosszal és undorral vegyes reménykedés, talán így lehetne legjobban jellemezni azt a hangulatot, ami körüllengi ilyenkor a fővárosi kerületeket. Az évente kétszer meghirdetett lomtalanítás a helyiek hétköznapi életébe enged betekintést, függetlenül attól, hogy a társadalom melyik rétegéhez tartoznak. Egyeseknek ez csupán annyit jelent, hogy ingyen megszabadulhatnak az otthon felgyülemlett felesleges holmiktól, másoknak viszont megélhetési forrás, de az is sok érdekességet láthat, aki csupán nézelődni jön.

Az évtizedek óta megrendezett lomtalanítás koncepciója igen egyszerű, de az ilyenkor lezajló társadalmi interakciók meglehetősen komplexek. Minden évben kétszer a budapesti kerületek lakói megkapják a jól ismert értesítőt, ami szerint az önkormányzat szinte bármilyen méretű és akármilyen anyagból készült lomot elszállít, ha a lakók azt a megadott dátumig kihordják a házuk előtti járdára. Alig néhány nap alatt tonnányi szemét gyűlik össze az utcákon, amit aztán a városfenntartás munkásai kukásautókra pakolva tüntetnek el, az élet pedig hamar visszatér a rendes kerékvágásba… A felhalmozási időszakban azonban a hétköznapi törvények érvényüket vesztik, ilyenkor szabad a rablás – értékes zsákmány után kutató portyázók kószálnak városszerte, hogy átkutassák a legígéretesebbnek tűnő lomtalanítási halmokat.

Nem meglepő módon a guberálók nagy része a társadalom alsóbb rétegeihez tartozik, és vannak közöttük olyanok is, akik állítólag abból élnek, hogy figyelik, melyik kerületben mikor van lomtalanítás, majd csapatokba szerveződnek, és módszeresen átfésülik a kínálatot. Egyesek úgy vélik, ha ezek az élelmes lomvadászok ugyanilyen szorgalommal végeznék a napi munkájukat, minden bizonnyal kitörhetnének abból az ördögi körből, ami arra kényszeríti őket, hogy szemétválogatásból éljenek. Elnézve azonban a lomtalanításkor fellelhető városi kincsek széles választékát (különösen a városi elegánsabb részein) nem lennénk meglepődve, ha a profi keresgélők a minimálbérnél is többel gazdagodnának a begyűjtött darabok eladásából.

A tágabb társadalmi-gazdasági kontextustól függetlenül a helyiek egyszerre várják izgalommal és rettegéssel a lomtalanítást. Az a lehetőség kétségtelenül mindenkit vonz, hogy ingyen szabadulhat meg a haszontalanná vált kacatoktól (hatványozottan igaz ez azokra, akik a lomtalanítás környékére időzítik az otthon esedékessé váló felújítási munkálatokat), cserébe azonban el kell viselni, hogy a járdák mentén emelkedő, embermagasságú szemétkupacokat sokszor hangoskodó és többnyire kétesnek tűnő alakok túrják fel. Többen egy egész járdaszakaszt is lefoglalnak maguknak, hogy késlekedés nélkül rávethessék magukat a kincsekre, amint az egykori tulajdonosok kihordták őket. Az értékesnek tűnő tárgyakat külön halomba szedik, a haszontalan romokat pedig hátrahagyják, sőt az igazán eltökélt gyűjtögetők még attól sem riadnak vissza, hogy a régi számítógépeket és háztartási kütyüket szétverjék a bennük rejlő fémhulladék reményében.

A legutóbbi lomtalanítás utolsó napján mi is útra keltünk, hogy feltérképezzük a VIII. kerület szemétlabirintusát. A VII. kerületből indulva alig hagytuk el a Blahát, máris akcióba botlottunk: egy férfi valami régi bútordarabot csépelt favágó fejszével, állítása szerint csupán azért, hogy az egyes elemeket összetartó csavarokat és zsanérokat megszerezze. A hasonló, félelmetesnek ható jelenetek korántsem ritkák lomtalanítás idején.Nem is árt vigyázni, ha a puszta kíváncsiság vezérel minket a lomtalanítási kínálat felfedezésekor: ha valamilyen random ereklyére lelünk, esetleg találunk egy viszonylag jó állapotban lévő dohányzóasztalt, gyanakodhatunk, hogy azt már rég befoglalták a hivatásos lomisok. Alkudozni persze lehet, hiszen előfordulhat, hogy aprópénz ellenében mégis hozzájutunk az áhított darabhoz, a stipi-stopi módszertől viszont erősen ajánlott tartózkodni, némelyik kincsvadász ugyanis eléggé hevesen reagál, ha pillanatnyilag kevésbé őrzött privát gyűjteményéből válogatnak .

Lomtalanításkor Budapest utcáin posztapokaliptikus állapotok uralkodnak, mindössze a káoszt megelőző apokalipszis nem következett be: mindenfelé papírfecnik hevernek vagy épp szállnak a port is felkavaró szélben a levegőben repkedő nejlonzacskókkal együtt. Üveg ropogása és acél csikorgása hallatszik, a járdák pedig eltűnnek a méteres hulladékhalmok alatt, így a járókelők az úttest közepére kényszerülnek.

Míg az igazi profi szétkapja a rozsdás bojlert vagy szemrevételezi a viharvert mosógépet, a rokonok a rögtönzött kültéri nappaliban lazítanak, ahol még szakadt kanapé és szebb napokat látott asztalka is van, utóbbin lepattogott szélű porcelánváza fokozza az otthonos hangulatot. A család valamelyik tagja napokon keresztül, éjjel-nappal őrt áll a szépen lassan gyűlő kincskupac fölött, amely a módszeres elrendezésnek köszönhetően gyakran szabadtéri bemutatóteremhez hasonlít. Sétánk során egy pillanatra mi is megzavarodtunk: egy régiségbolt mellett elhaladva azt hittük, a járdán sorakozó áruk is a lomtalanítási kavalkád részét képezik.

Elképesztő, mennyiféle lom kerül az út szélére, főleg, ha belegondolunk, milyen szerepet tölthetett be a sok kacat az egykori tulajdonosok életében. Találtunk bakelitlemezeket és Marx-köteteket, bicikliküllőbe akadt, fél pár holdjáró diszkócipőt, titokzatos kalandtúrán elszakadt bőröndöt, síléceket és szánkót, csalikészletet, még működő írógépet, bojtokkal díszített lámpaernyőt, évtizedek óta kallódó újságpapírlapokat, piszkos vászonra festett, de azért egész vállalható olajfestményt, fából készült, kiskutya alakú kefetartót és még sok mást… A tárgyak, amiket valamikor nap mint nap használtak, most kiszolgáltatottan hevernek, arra várva, hogy valaki hazavigye őket, különben a szemétdombon végzik.

Persze nem minden kiszanált darab érdekes, eléggé visszataszító dolgok is utcára kerülnek: mocskos szőnyegek, málladozó szigetelés, ami biztosan valamilyen rákkeltő anyagból készült, festékhígítós palackok, fekete trutyit rejtő befőttesüvegek, többéves (esetleg néhány perces), üres sörös dobozok, szappanmaradékkal és vízkővel bevont mosdókagylók, sőt egy-egy undorító, koszos, törött vécécsésze is feltűnik szinte minden sarkon – nyilván a végtelenségig lehetne még szemezgetni az émelygést kiváltó választékból.

A gyomorforgató romok mellett egészen szívszorító dolgok is előkerülnek, mi például egy szerény kis keretben lévő, elszakadt, majd újra összeragasztott fekete-fehér igazolványképre bukkantunk, ami egy nőt ábrázolt. Szinte adta magát a történet: talán ez lehetett az utolsó kép, amit a szeretett személyről megőrzött az egykori tulajdonos, majd amikor ő is távozott az élők sorából, a család többi tagja megvitatta, megtartsák vagy kidobják-e a mementót, nyilvánvalóan az utóbbi opció mellett döntve. A szívtelenül kihajított, egykor kedves emléktárgyakhoz kötődő, elképzelt történeteknél csak az szomorúbb, ahogy a lomok között guberálók gyerekei újonnan talált kincseikkel játszanak, legyen az szutykos plüssállat vagy kidobott társasjáték, aminek néhány tartozéka már rég hiányzik.

A lomtalanítás egy másik anyagi gondokat jól ismerő réteg, a budapesti művészek számára is gazdag kínálattal kecsegtet. A változatos kincseket rejtő szeméthegyeknél nem is találhatna jobb lelőhelyet, aki izgalmas talált tárgyak felkutatására adja a fejét. Nem ritka látvány ilyenkor, hogy a profi gyűjtögetők által hátrahagyott fémhulladékot bohém szobrászművészek szedik fel, hogy valami elszálltat kreáljanak belőle, és képzőművészetis diákokat is látni, amint régi, elképesztőbbnél elképesztőbb ruhadarabok között válogatják a következő ready-made kollázsuk alkotóelemeit (reméljük, a műalkotás összeállítása előtt azért beiktatnak egy jó alapos mosást is). A lomtalanítási időszakban a hipszter háztartások is gazdagodnak egy-egy egyedi vintage karosszékkel vagy giccses festménnyel.

A városlakók persze a lomtalanítás koszos díszletei között is élik tovább mindennapi életüket, így aztán ilyenkor gyakran összetalálkozik a nyakkendős üzletember és a társadalmi ranglétrán lejjebb álló, szabadfoglalkozású bizniszmen. A manapság az egyik legnagyobb turistaattrakciónak számító romkocsmák közül is jó néhány lomtalanításkor talált bútorokkal volt eredetileg berendezve, mutatva, hogy a kiselejtezett, ősi relikviák a 21. században is menőnek számítanak, és simán lehet belőlük modern dekorációs vagy használati tárgy.

Időről időre felmerül a gondolat a budapesti önkormányzatnál, hogy a lomtalanítást, be kellene szüntetni, mondván, hogy a kommunista érában még megállta a helyét egy ilyen akció, de a kapitalista világ mégis csak megkívánja, hogy a lakók maguk fizessenek a szemétbe való vacakok elszállításáért. A hatóságok szerint a lomtalanítás felszámolása azért is lenne jó, mert így a város utcáit nem szállnák meg évente kétszer a hulladékot guberáló portyázók.

Szerintünk a lomtalanítás olyan intézmény, amit érdemes fenntartani, nemcsak azért, hogy különösebb gond nélkül adhassunk túl az otthon elszaporodott lomokon, hanem azért is, hogy így segíthessünk a rászorulókon. És azért valljuk be, az ilyenkor megjelenő kis utcai retró kiállításokért is kár lenne. A lomtalanítás emlékeztet, hogy a városon mindenféle társadalmi és anyagi helyzetű emberrel osztozunk – olyan gondolat ez, amit ha figyelmen kívül hagyunk, saját emberségünk egy darabját is elveszítjük.