A kalandos életutat bejárt, mára világhírű Sylvia Plachy még gyerekként, egy lovas kocsin menekült el az országból. Családjával New Yorkban telepedett le, ahol André Kertész tanítványa lett. A magyar származású művésznő ma a kortárs humanista fotográfia egyik legnagyobb élő alakja. Kiállítása április közepéig látható a Mai Manó Házban, majd innen indul európai körútra.
A család megélhetését biztosító vállalatot az 1949-es év egyik reggelén rajtaütésszerűen államosították. A család semmiféle kártérítést nem kapott, ezért néhány esztendő múlva a menekülés mellett döntöttek: a mára világhírű fotós gyerekként, egy lovas kocsiban rejtőzködve hagyta el az országot 1956-ban. Sikerült átjutniuk az osztrák határon, majd két év múlva New Yorkban telepedtek le. Azóta is itt él, de magyar gyökereit megtartotta: rendszeresen hazajár, és kiválóan beszéli a nyelvet.
Már Ausztriában fényképezett az édesapjától kapott Agfa Box kamerával, később New Yorkban szervezett keretek között is tanult fotográfiát. Megismerte André Kertészt, és mély barátság alakult ki közöttük. A mester így vallott tanítványáról és képeiről: „Sosem láttam a pillanatot nagyobb intimitással és emberiességgel megtapasztalni és filmen rögzíteni.”
A kiállítás címe – Mikor Lesz Holnap – arra a kérdésre utal, amit a művésznő gyerekként estéről estére feltett édesanyjának. A kiállítás koncepciója is lírai, álomszerű: az egyes termekben kiállított képeket nem valamilyen szoros tematikai vagy formanyelvi hasonlóság fűzi össze, inkább csak Sylvia Plachy és a kiállítás kurátora, Csizek Gabriella érzései, gondolatai. A termekben hiába keresünk képfeliratokat, legalábbis a fotók alatt: az érdeklődők egy külön füzetből olvashatják le az egyes képek címeit és adatait.
A kiállított 110 mű egy része még sosem jelent meg albumban, és nem volt még kiállítva sem. A fotók nagyobb része fekete-fehér, a képformátumok pedig igen változatosak: mint a sajtóbejáráson a művésznő kérdésünkre elmondta, sokszor 5-6 gépet cipelt magával, ami hasznos volt, csak fájt tőle a háta – tette hozzá egy rá jellemző mosollyal.
A kiállítás két szintjén számos megérintő fotót láthatunk: egy felnőtt pár között álló fekete kisgyereket, egy remete kecskéit vagy egy – ahogy a művésznő fogalmaz – állati „arcot” a berlini állatkertből.
Plachy humanizmusát és igazság iránti elkötelezettségét mutatja az a fotó is, amelyen egy kísérleteknek kitett kismajom szerepel. Mint erről mondja, "az a rossz a fényképezésben, hogy sok dologgal szembe kell nézni, amivel nem jó". Néha nekünk, nézőknek is rossz a szembenézés, de Plachy őszinte fotóiban mégis van valami felszabadító.
