Kiállításra menet az ember általában utánaolvasással készül: kicsit beleássa magát az adott művész biográfiájába. A Millenáris Láthatatlan tárlatára inkább lelkileg készülünk fel, hiszen első látogatáskor nem tudjuk még, hogyan hat majd ránk a teljes sötétség, tapintásunkra, szaglásunkra és egyensúlyérzékünkre támaszkodó, kiszolgáltatottabb helyzetünk. Szerencsére a sarokba szorított helyzet helyett igazi élményekkel távoztunk – hála a remekül kitalált formulának.
Tényleg tartottunk kicsit péntek délutáni programunktól. Amíg egy gyerek lehet, hogy játékként fogja fel az egy óra vaksötétséget, addig egy felnőttnek ez teljesen másról szól. Felmerül benne a kérdés, hogy “mi lenne, ha...” Ha valóban ezt az életet élné, és nem mindössze egyetlen órára borulna sötétségbe a világ.
Azoknak, akik nem sétagaloppnak fogják fel ezt a kiállítást, érdemes legalább 15 perccel a túra kezdete előtt érkezni. A kiállítás előcsarnokában ugyanis számos olyan használati tárgyat találunk, ami segít ráhangolódni a tematikára. Braille írógépet, speciális vakoknak és gyengén látóknak kifejlesztett eszközöket ritkán vizsgálhatunk meg testközelből, ráadásul már itt lesz segítőnk, aki rendeltetés szerint használja az eszközöket.
A túra kezdetekor még némi fénnyel gazdálkodhattunk, amíg be nem érünk a mindent elnyelő sötétségbe. Vezetőnk, Csilla egy születésétől vak hölgy kedves hangja miatt sikerült komfortosabban éreznünk magunkat. Bár, az első körülbelül 10 perc nem könnyű – ha becsukjuk a szemünket, akkor azért nem jó, ha pedig kinyitjuk, akkor villanások, tévképzetek jönnek, mintha látnánk. Aztán persze megmagyarázzuk magunknak, hogy nincsenek szuperképességeink, nem láthatjuk a további 7 embert, csak a hangjukat halljuk. Csilláét is, ami tényleg rengeteget segít.
Elképesztő érzés, teljesen magabiztosan és otthonosan vezet valaki, akinek egy teljesen hétköznapi élethelyzetben mi lennénk a mankói. Lehet, hogy valaki olyan “fogja most a kezünket” és valaki olyanra bíztuk ezt az egy óránkat, akit egyszer már átsegítettünk a zebrán. Bízunk a hangjában, az instrukcióiban, és követjük, vakon.
Nem szeretnénk sokat elárulni a bent “látott” dolgokról. Teljesen hétköznapi szituációktól kezdve a valós kiállítás érzésig, több impulzussal találkozhatunk. Körülbelül a huszadik percre teljes a nyugalom. Megyünk, amerre Csilla mondja. Ami nagyon fura, hogy percek alatt berögzül a többi látogató pulóverének anyaga…és nagyjából névhez is tudjuk kötni. Archoz nem, mert mikor bemutatkoztunk, már sötét volt. Mikor egy fűtőtesthez értünk, valahogy más volt a melegsége. A fali szőrnek is más volt a tapintása, mert csak abba tudtunk kapaszkodni, az adott reális képet a környezetünkről.
Az időérzékünk teljesen odalett, a kezdeti izgalmunk csillapodott. Pláne, hogy mindennapi kérdésekkel, beszélgetéssel oldottuk azt. Most mindent megkérdezhettünk, amit egy vak embertől szerettünk volna. Mit látnak, mikor álmodnak? Hogyan olvasnak és közben hogyan képzelik el amit olvasnak? Hogyan különböztetik meg egymástól a magyar papírpénzeket? Nem vágják őket át az üzletben? Hogyan segíthetünk egy vak embernek a zebrán, mikor és hogyan karoljunk belé? Melyik a nehezebb vajon: kezdettől fogva vakon felnőni, vagy elveszíteni a látást? Mindenre kielégítő, sokszor igencsak humoros választ kaphatunk, még mindig a sötétben.
Aztán jött a megváltó fény, ami első körben inkább volt fájdalmas, mint felszabadító. Elbúcsúztunk Csillától, akinek humorérzéke és tudása nélkül nem lett volna igazi az út. Bizonyos, hogy aki ellátogat a Láthatatlan Kiállításra, sosem mondja majd egy vak emberre, hogy világtalan. A legelemibb, legtöbb információt feldolgozó érzékszervük segítsége nélkül élnek – nehezebb, másabb, de teljes világot.
Láthatatlan Kiállítás
Cím:
1024 Budapest, Kis Rókus utca 16-20. (Millenáris)
Honlap
Facebook
