Budapest arcai - Reisz Gábor, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című film rendezője

We Love Budapest: Hogy jött a Van valami ötlete? Már eleve az Áronra írtad ezt a főszerepet, vagy őt közben találtad meg?
Reisz Gábor: Olyan diplomafilmet akartam csinálni, ami kapcsolódik a mai generációhoz, és nagyon sokat lógtam együtt az Áronnal, amikor ezt kitaláltam. Ő az amatőr és a képzett színész között van valahol, mert nincsenek rossz színészi képességei, tehát meg tud élni bizonyos jeleneteket, de valójában ő is rendező, aki önmagáról azt mondja, hogy nem tud színészkedni. Kapóra jött az ő sajátos, ritmustalan élete is, mert másfél évig startra készen állt, és bármikor hívtam, jött. Egy főállású színész erre talán nem lett volna képes.

WLB: Másfél évig forgattátok a filmet?
RG: Úgy indult, hogy másfél hónapig forgatjuk, aztán szétcsúszott minden. A téli forgatásból lett egy kis tavaszi, majd nyári. Annyi pénzünk nem volt, ami huzamosabb időre összerántaná a stábot, ezért az alkotóknak be kellett vállalniuk más munkákat, hogy meg tudjanak élni. Így akkor tudtunk forgatni, ha éppen mindenki ráért.

WLB: Hogyan készítetted fel Áront arra, hogy színészként tudjon megjelenni a filmvásznon?RG: Ha jött egy ötletünk egy jelenetre, az Áron megmutatta, ő hogyan csinálná, én felvettem kamerával, egy csomószor visszanéztem, aztán írtam belőle valamit. Igazából mindegyik szereplővel így kísérleteztünk, mert itt volt erre lehetőség: nem volt mögöttünk pénzügyi nyomás.

WLB: Ezek szerint nem volt forgatókönyvetek a forgatás előtt?RG: A Juli (Berkes Juli, a film producere – a szerk.) szokta mondani, hogy nem volt forgatókönyv, de én mindig hozzáteszem, hogy a forgatás végére megszületett. Volt egy 10 oldalas vázlatunk a filmre, ebből az egyes jeleneteket elpróbáltuk a szereplőkkel, majd utána írtam belőle egy ilyen forgatókönyvszerű szöveget, amelyben már voltak dialógok. A forgatáson ezeket sem kellett visszamondani szóról szóra, mert nem vagyok ennek a híve. Persze bizonyos filmeknél ezt be lehet tartani, de itt nagyon lazán akartam ezt kezelni.

WLB: Hogyan tudtad összefogni az egészet, hogy egy koherens film szülessen belőle?RG: Hát voltak kétségeim, még akkor is, amikor befejeztük a filmet. Nagyon sokat segített, hogy a forgatás kétharmadánál elkezdtünk vágni, és lehetett látni, hogy mi fog működni, mi nem, így utólag ki is egészíthettünk dolgokat. A váza megmaradt annak, amit eredetileg is szerettem volna, de néhány szálat el kellett engedni.

WLB: Mi volt az, ami végül nem fért be a filmbe?RG: A főszereplő családjának ábrázolása így is fontos szerepet kapott, de az apával és a bátyjával is szerettem volna még legalább egy-egy jelenetet, hogy mindegyik családtag kapjon egy szép ívet. Viszont ezeknek nem volt helye dramaturgiailag: elvonták volna a figyelmet a szerelmi szálról és a közeg ábrázolásáról.

WLB: Miért lett ennyire introvertált a főszereplő karaktere?RG: Mivel az elején ketten kezdtünk el gondolkodni ezen a filmen, ezért az Áron és az én személyem ebben biztosan benne van. Az Áron a főszereplő karakternél az életben sokkal introvertáltabb, vagy inkább antiszociálisabb, de én sem vagyok az a hangoskodó típus. Nem akarom szételemezni a saját filmemet, de valószínűleg sokkal jobban be lehet mutatni ezt a közeget egy olyan srác szempontjából, aki inkább felülről tekint rá erre, mint egy olyanéból, aki nyakig benne van.

WLB: Ezek szerint inkább a közegről akartál filmet forgatni, mint egy szakítós történetről?RG: A közeg kezdett el érdekelni, csak közben átéltem egy szakítást. Eredetileg is arról volt szó, hogy adott egy srác, akit elhagyott a csaja, és csak tengődik valahogy. Aztán közben én is átéltem ezt a helyzetet, így nem tudtam szabadulni az alapállapottól.

WLB: Akkor ez egy terápia volt neked?RG: Biztosan. Eredetileg nem ez volt az indítóok, de szerintem minden film egy kicsit terápia a készítőnek. Főleg, ha ennyire személyes.

WLB: Egy ilyen szoros közös munka végén szét lehet választani, hogy a főszereplőben melyikőtök van benne jobban, az Áron vagy te?RG: Szerintem nagyon vegyes, és jelenettől függ. Van, ahol ő dominál, van ahol én. Le kellett szedni róla néhány dolgot, de még így is azt hallom vissza, hogy az Áron annyira bogaras, annyira UFO a filmben, hogy ilyen nem létezik. Viszont ha akik ezt mondják, találkoznának személyesen Ferenczik Áronnal, akkor kiderülne, hogy ez a srác valójában még ennél is sokkal bogarasabb.

WLB: Ez munka közben is okozott problémákat?RG: Ha munkáról van szó, ő mindent alávet a filmnek. Akkor számára nincs más, még annak ellenére is kivonta magát teljesen a rendezésből, hogy ugyanabba a rendezői osztályba járt a Filmművészetin, mint én. Azt mondta, hogy ő itt egy test, amit használnak.

WLB: Akkor Ferenczik Áron céltudatos, de a karakter, akit játszik, ő nem.RG: Igen, valami ilyesmi. Bár inkább azt mondanám a főszereplőre, hogy nem öntudatos. Sodródik dolgok felé, amik őt vonzzák, de nincs meggyőződve arról, hogy mit akar.

WLB: Ezt a kérdést később akartam feltenni, de most nagyon adja magát. Szerinted megírja azt a bizonyos könyvet?RG: Az első gondolat az volt, hogy soha nem fogja megírni. Viszont az alapján megírja, ahogyan a film végződik. Az egyik dramaturgtanárom, Schulze Éva mondott erre egy jót: „Gábor, hát maga is megcsinálta végül ezt a filmet”. Valószínűleg a film a válasz arra, hogy megírja-e a könyvet. Engem nagyon vonzanak azok a karakterek, akik látszólag semmit nem változnak. A legalapabb történetmesélés az, hogy a főhős A-ból indul, majd eljut B-be, de szerintem sokkal érdekesebb, amikor a B csak napokkal később, a film megnézése után alakul ki a néző fejében.

WLB: Tehát téged jobban izgatnak a jellemfejlődést nem átélő karakterek.RG: A mostani filmkészítők közül a Coen-fivérek próbálkoznak mindig ezzel, és ez nekem nagyon tetszik. A Llewyn Davis világa és az Egy komoly ember is ugyanezt próbálta. Mindig a történet vonzza az embereket, de nagyon érdekel, hogyan lehet ezzel szembemenni, és nem a sablonok mentén felépíteni egy sztorit.

WLB: Céltalannak látod a mostani generációt? Mert a filmből nekem ez jött le.RG: Az egész generációról nem tudok véleményt alkotni, arról tudok beszélni, ami velem történt. Elkezdtem tanulni a testnevelő tanári szakmát az érettségi után, majd az utolsó utáni pillanatban váltottam, mert szívem szerint mindig is a filmezést akartam csinálni. Nagyon sok embernek jót tenne a váltás. Azt érzem, hogy bele vagyunk darálva egy döntéshelyzetbe nagyon fiatalon, aztán a kompromisszumok miatt nem tesszük fel magunknak a kérdést, hogy ez jó-e nekünk. Irtózatosan boldog voltam, amikor végre elkezdtem filmeket forgatni, mert éreztem, hogy nekem ezzel kell foglalkoznom. Volt olyan, hogy még a haverjaim is azt mondták, hogy figyelj, ez annyira nem jó, de közben mégis éreztem, hogy semmi más nem tudna ennyire érdekelni, és feladtam ezekért olyan dolgokat, amiket másért soha nem tettem volna. Olyan sok ember eldönti, hogy elmegy mondjuk a jogra, miközben azt sem tudja, pontosan mi az. Megnéznék egy statisztikát arról, hogy közülük hány ember lett tényleg jogász, és ebből mennyien vallanák magukat boldog embernek.

WLB: És mit tanácsolnál annak, aki érzi, hogy váltania kell, de fogalma sincs arról, hogy mivel akar foglalkozni?RG: Ez nagyon nehéz, de ez csak úgy megy, ha az ember nem görcsöl rajta. Először a közvetlen környezettel kell elfogadtatni a döntést, mert ők támasztanak leginkább elvárásokat, utána pedig az embernek térre és időre van szüksége. Tény, hogy ehhez egy kicsit önzőnek kell lenni.

WLB: Például el kell utazni Portugáliába.RG: Hát igen. A filmben Portugália azért volt fontos, hogy a karakter megéljen dolgokat. Megélje a szerelem elmúlását, megélje azt, hogy önmagát próbálja eltartani.

WLB: Sikerült elérned ennél a filmnél, hogy ne legyen a főszereplőben jellemfejlődés?RG: Hú, ezt nem tudom. Remélem nem sikerült, hogy legközelebb még jobban mehessek ebbe az irányba.

WLB: Szerintem az, hogy elkezd írni egy blogot, arra utal, hogy kizökkent ebből a céltalan létből, és valamilyen irányt vett az élete. Viszont ez azt is jelenti, hogy használt neki a szakítás.RG: Persze, mert a szakítás mindenkinek használ. Abból csak tanulni lehet, ha egyik pillanatról a másikra megéled valaminek a végét. Minél több szakítás ér, annál okosabb leszel (nevet). Persze, azért ez nyilván nem így működik.

WLB: Budapest belvárosát elég alaposan bemutatjátok, a bulinegyed szinte minden utcája előkerül a filmben. Hol volt a legnehezebb forgatni?
RG:

Elsősorban a forgalmas helyeken, mert ott sokan vannak, akik belenéznek a kamerába, de ettől függetlenül csupa jó tapasztalatunk volt.

WLB: Hogy reagáltak a különböző helyszíneken arra, hogy az Áron spontán összeesik?RG: Ezeket elsőre nem mindig tudtuk felvenni, mert az emberek odamentek hozzá segíteni. A Deákon végül pont az első felvétel került bele a filmbe, de ezt csak négy másodpercig látod, mert utána rögtön odamentek hozzá. De később is volt ilyen nagyon pozitív csalódásunk. Azt nagyon sokszor fel kellett vennünk, hogy az emberek futnak a busz után, mert a sofőr simán megvárta őket. Pedig nekem ez annyira alap volt: én valahányszor futok a busz után, biztos, hogy elmegy. Erre az Áron elkezdett ordítozni az utcán, hogy én egy rohadék vagyok, és hazudni akarok erről a városról.

WLB: Összehasonlítva hol volt könnyebb forgatni, Lisszabonban vagy Pesten?RG: Pesten nagyon könnyű forgatni, Lisszabonban kicsit más. Később azt hallottam, hogy ott odajönnek hozzád a rendőrök, de velünk ilyen nem fordult elő. Mi ott végig gerilláztunk, de a mostani kamerák között vannak annyira kicsi modellek, hogy simán ki tudtuk volna adni magunkat turistának.

Lisszabon egy fizikailag megterhelő erőpróba volt. Három napon keresztül cipelnünk kellett a rengeteg cuccot, közben Gáspár Szabinak, a felvételi hangmérnöknek kijött a lumbágója, vagy nem tudom mije. Alig tudott felállni szegény.

WLB: És ezek után hogy tudtad őt motiválni?RG: Időnként vittük helyette a dolgait. Ettől meg ő érezte rosszul magát, de szerencsére nap vége felé jobban lett. Ott az volt a nagyon nehéz, hogy megvolt a jegyünk a visszaútra, és mindent le kellett forgatni három nap alatt, szóval 14 órákat dolgoztunk.

WLB: Szerinted ez a mostani budapesti közeg mennyire számít különlegesnek Európában?RG: Nem jártam annyit külföldön ahhoz, hogy ezt pontosan megítéljem. Nyáron Ázsiában, nemrég pedig Németországban voltam, és ezek az utak csak abban erősítettek meg, hogy mennyire jó ez a város. Abból látod mennyire menő, ahogy a külföldiek fejét nézed, miközben mennek az utcán. Egyszerűen meghülyülnek az áraktól, hogy ennyi hely van, hogy nem szólnak rájuk. De én, aki itt élek benne, én is imádom ezt a várost, ettől nem tudok szabadulni. Ha egy afrikai csávó lennék, és először járnék itt, biztosan magam alá… szóval érted.

WLB: A Kazinczy utcai berúgós sztori melyikőtökre jellemző inkább, az Áronra vagy rád?RG: Az, hogy valaki nem emlékszik pontosan mi történt előző este, teljes mértékben az én önéletrajzomból jön. Ez a mondat, hogy „Figyu, mi történt előző este?” már hangzott el az én számból, az Áron viszont egyáltalán nem iszik.

WLB: Hogy oldottátok meg a romkocsmákban forgatást?RG: Megbeszéltük hol kezdünk, előre ledumáltuk a helyekkel és végig csak gopróval vettünk mindent. Mondtam a srácoknak az elején, hogy csak akkor igyanak, ha felvétel van, mert ez egy hosszú éjszaka lesz, de ők akkor sem hagyták abba, amikor nem forgott a kamera, úgyhogy nem csak a végén, már az elején is jól érezte magát a társaság. De én meglepődtem, mert kb. 3-4 óra alatt letudtuk az egészet, szóval nem volt vészes.

WLB: Azt mondtad korábban, hogy ez egy olyan film, amit végig kell szenvedni. Végül tényleg szenvedés volt?RG: Volt benne szenvedés, de korántsem az egész. Olyan, mint amikor egy nőbe nagyon szerelmes vagy, rengeteg mindent el kell tűrni mellette, majd amikor vége van, azok hiányoznak legjobban, amik zavartak. Utólag szereted őket, akkor, abban a helyzetben nem.

WLB: Például?RG: A hajnali város totálok készítése magasházak tetejéről úgy, hogy le se feküdtél előtte. Fel se fogod, hogy mit csinálsz, hogy valójában mit látsz. Aztán utólag amikor visszanézed a felvételeket, és különösen a filmben bevágva megpillantod, akkor majdhogynem elérzékenyülsz.

WLB: Mit szólnál hozzá, ha 20 év múlva azt mondanák, hogy ez a film a mostani korszak Moszkva tere?RG: Az a vicces, hogy ezt már sokan mondták. Olyan is, aki még nem is látta a filmet. A Moszkva tér nekem nagyon fontos film, viszont már más világot élünk, és nem hiszem, hogy ilyenek megtörténhetnek. Teljesen megváltoztak a filmnézési szokások, és a magyar film is jelenleg máshol van az emberek szívében, mint akkor volt. De persze, tök jó lenne.

WLB: Tök jó lenne, de nem gondolod, hogy így lesz.RG: Hazudnék, ha azt mondanám, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy a Van valamiből nem lehet kultfilmet csinálni. Egy alacsony költségvetésű film szembesít minket egy generáció problémáival, ez majdnem kiadja a kultfilm fogalmát. De nem ez volt a motivációm. Zavart az utóbbi évek magyar filmjeiben, hogy nincsenek olyan karakterek, akik kicsit hasonló problémákkal kicsit hasonló közegben élnek, mint én. Ezen akartam változtatni.