Zomborácz Virág első nagyjátékfilmje, jobban mondva coming-of-age drámája karakteres, humoros, mind a képi világot, mind a színészi játékot tekintve erős alkotás, az utóbbi idők legjobb magyar filmje. Megvan benne a skandináv drámák szociológiai érzékenysége és groteszk humora, a többek közt Hrabalra jellemző abszurd, egy csipetnyi Wes Anderson - sajátságosan magyar, ugyanakkor bárkinél működhet.

A film kezdetén Mózest (Kristóf Márton) éppen kiengedik a pszichiátriáról, ahová szorongásos panaszai miatt került. Lelkész apja (Gálffi László) hazaviszi egy olyan, meg nem nevezett faluba, amely akár egy Krasznahorkai-könyv helyszíne is lehetne - lepusztult, szép lassan az enyészet martalékává váló autókkal, házakkal és emberekkel. A kitörés még akkor is lehetetlen, ha a község bármelyik tagjában megfogalmazódik hasonló cél. Mózesről hamar kiderül, hogy képtelen beilleszkedni mind a diktatórikus apa által uralt családba, mind a tágabb értelemben vett környezetébe. Így elsőre megváltás számára, hogy a családfő szívrohamban meghal - azonban ő továbbra is látja a szellemét.

A rendező több interjúban is kihangsúlyozta, hogy az Utóélet számára személyes ügy: ő is elvesztette az édesapját és küzdött a szorongásaival. A film azonban szerencsére több terápiás naplónál; nem próbál homlokát ráncolva teljesen újat mondani a már ismert lelki bajokról, inkább jó érzékkel merít belőlük és tesz mindenki számára átélhetővé egy komoly pszichológiai problémát. De nem kell feltétlenül ilyen mélyre ásni: mindenki érezhette már párszor úgy, hogy hiába próbálkozik, sosem lesz elég jó, sosem tudja majd megértetni magát, vagy egyszerűen csak nem lesz a hagyományos értelemben vett normális élete.

Fele ennyire sem működnének a leírtak a kiváló színészi játék nélkül: Kristóf Márton annyira tökéletesen formálja meg a világ és apja felé fokozatosan megnyíló, félszeg mosolyú Mózest, hogy hiába nem színész, méltó párja Gálffi Lászlónak, Csákányi Eszternek és Petrik Andreának. Utóbbival közös jelenetei egyébként a film talán legjobb, legszerethetőbb pillanatai, időről időre megmutatva, hol jár épp Mózes jellemfejlődése. Legutoljára talán az Utóélethez - teljesen jogosan - hasonlított 2004-es magyar film, A nyomozó volt ennyire erős a férfi-női közös jelenetekben, valamint operatőri munkában. Ugyanis Herbai Mátéhoz hasonlóan Pohárnok Gergely skandináv drámákat idéző, letisztult beállításai, egyáltalán nem tolakodó kamerakezelése is rengeteget ad a film atmoszférájához.

Hosszasan lehetne még sorolni a film érdemeit a jól megválasztott betétdalokon át az egyéni látásmódig, mégis az a legfontosabb, hogy hosszú idő után újra van egy magyar film, amiért őszintén lehet rajongani, amit büszkén lehet vinni a nemzetközi filmfesztiválokra, és amely jelzi, hogy a magyar film egyáltalán nem haldoklik, sőt a sokadik aranykorának küszöbén áll.