Élmény

Nyugati aluljáró – a város nyughatatlan gyújtópontja

Fotó : Bódis Krisztián
Nehru-part, Petőfi híd, park

A legtöbben hidegrázást kapnak a Nyugati aluljáró említésétől is. Nem véletlen: Budapest egyik legsötétebb bugyra, mocsok, bűz, a bűnözés és a prostitúció jellemzi. Azért akadnak pozitívumai is, például szinte mindent lehet itt kapni, a platformcipőtől kezdve a vízipipán át egészen a lexikonig. Az is jó oldala, hogy időnként ételt osztanak a rászorulóknak.

Nyugati pályaudvar
  • 1062 Budapest, Teréz körút 55.
A Nyugati pályaudvar Budapest egyik legrégebbi vasúti pályaudvara, 1877-ben nyílt meg (1846 már állt itt egy kisebb pályaudvar, de azt lebontották). A még ma is itt álló, monumentális épület terveit az osztrák August de Serres építész és a később az Eiffel-toronyról világhírűvé vált párizsi Gustave Eiffel cége készítette. 

A hatalmas aluljárórendszert pedig jóval később, 1977-1981 között építették ki, amikor a 3-as metróvonal elérte a Nyugati teret. Egykor a pályaudvar mellett állott a kétes hírű hotel, amelyet a népnyelv a pályaudvarról „Westend”-nek nevezett el. Ami már csak azért is érdekes, mert később innen kapta nevét a WestEnd CityCenter bevásárlóközpont. Az aluljárónak számos tulajdonosa van, többek között a Főpolgármesteri Hivatal, a Magyar Államvasutak és a Budapesti Közlekedési Vállalat.

Fotó: Bódis Krisztián
Fotó: Bódis Krisztián

Árukavalkád
A Nyugati aluljáró fővárosunk egyik legforgalmasabb csomópontja, körülbelül naponta háromszázezren rohannak át rajta. Ha pedig kivételesen nem szembecsukva haladunk végig a balkáni labirintuson, akkor egy különös, varázslatos világ tárul elénk. Van itt például szexshop, borozó,  hatalmas, érett barackokat áruló zöldséges, de karneváli maszkokat kínáló kínai üzlet is. A pesti stylistok egyik titkos kincsesbányája a helyi cipősök/ruhások kínálata, például itt lehet kapni a legelegánsabban formatervezett, bóvli platformokat. Az antikváriumban szinte minden fellelhető: a több 10.000 forintos lexikonoktól kezdve, a 30 forintos, romantikus „Tiffany” füzetekig. A WestEnd bejárata mellett pedig azt is felfedeztük, hogy egy lift vezet fel a pályaudvarra.

Fotó: Bódis Krisztián
Fotó: Bódis Krisztián

“Bevédjük egymást”
A boltosok közül akadnak olyanok, akik több mint 10 éve árulnak itt, és nem is cserélnék el az aluljárós placcot. Többen beszámoltak arról, hogy a válság óta valamivel megcsappant a kereslet, de így is megéri itt boltot nyitni. Mint mondták, a bérleti díjak nem olcsók, nagyon nehéz üzlethelyhez jutni, és gyakoriak az ellenőrzések is. Az aluljáró egyébként évek óta be van kamerázva, így a lopások száma csökkent.

A vízipipa árus Mariann például azt mesélte, hogy nemrég a rendőrség bezáratta a boltját „tévedésből”, így napokig járta a hatóságokat, hogy újra kinyithassanak. Egyébként jól megy a bolt: főleg turisták és fiatalok vásárolnak náluk. Valamivel olcsóbb, mint a bevásárlóközpontban lévő mása – pedig a termékek jó minőségűek, állítólag Egyiptomból, illetve Indiából származnak. A GSM-boltos Ádám csak pár hónapja dolgozik az aluljáróban. „Eleinte hozzá kellett szoknom a sötétséghez. A legtöbb környékbeli árussal már összeismerkedtem, olyanok vagyunk, mint egy nagy család, bevédjük egymást” – mesélte.

Fotó: Bódis Krisztián - Mariann
Fotó: Bódis Krisztián

Eltitkolt történetek
Nagyon kíváncsiak voltunk, mi folyhat a Szent István körúti kijáratnál található kis kocsmában. Sajnos azonban a krimó tulajdonosa kérdéseinkre nem volt hajlandó válaszolni, de annyit azért megtudtunk, hogy van egy állandó „törzsközönségük”. A sör pedig iható (teszteltük). 

A WC-s néni sem szívesen adott interjút, de azért annyit megosztott velünk, hogy: ”a helyiség sok mindent látott már”. A rossz nyelvek szerint az aluljáró éjjeli pillangói gyakran itt bonyolítják le a „bizniszt”. Az árusok elmondása szerint alacsonyak a tarifák, vannak, olyan lányok, akik már 2000 forintért is „elmennek” (biztos információnk erről nincsenek, sajnos senkit sem sikerült megszólaltatnunk közülük.)

Fotó: Bódis Krisztián
„Jó az akusztika”
Időnként utcazenészekre is ráleltünk a földalatti tér hömpölygésében. Egy dobos-bőgős-hegedűs trió tagjai például azt mesélték, hogy – a kockázat ellenére –gyakorolni járnak le, egyébként profi zenekarokban játszanak. „Jó a hely akusztikája és még pénzt is lehet keresni” – mondták.

A szájharmonikás János hajléktalan, szállón él. Nem szereti a Nyugatit. „Egyszer megvertek itt a rendőrök, mert itt harmonikáztam” – számolt be szomorúan. Úgy tűnik, tényleg nem tűrik meg itt az utcalakókat, János volt az egyetlen, akivel az itt töltött délutánjaink alatt találkoztunk.

Fotó: Bódis Krisztián
Fotó: Bódis Krisztián - János

Akik segítenek
A koreai Shin pásztor 15 éve él Magyarországon. Minden kedden és pénteken énekel az aluljáróban, de ő nem pénzt, hanem híveket gyűjt elsősorban. Mint mesélte, a nagy forgalom miatt választja az aluljárót. A metodista lelkész a gyülekezet segítségével délután ételt is szokott osztani. Amikor ott voltunk, körülbelül 50-60-an álltak sorban a hideg élelemért.

Majd egy éve működik az aluljáróban – a metró kijárat mellett – a Máltai Szeretetszolgálat információs irodája, ahol a rászorulók szálláshelyekről, tüdőszűrési lehetőségekről, ruhaosztásról kaphatnak információkat. Az irodában kávét és teát adnak a betérőknek, és internet-hozzáférést is biztosítanak. A szeretetszolgálat munkatársai reggel 8 órától délután 4-ig fogadják az embereket. A helyet egyébként időnként internet kávézónak nézik az eltévelyedett turisták. 

Fotó: Bódis Krisztián - Shin pásztor
“Minden ideköt”
Ottjártunkkor éppen Géza jött be a szeretetszolgálathoz egy kávéra. A férfi 12 éve gyakorlatilag az aluljáróban tölti a nappalait, éjszakáit  pedig egy munkásszállón. Mint mondta, a helyből él. „Takarítok, árulok, felügyelek dolgokra”. Szeretne munkát találni az aluljárón kívül is, de bevallotta, erre nem sok esélyt lát. „Itt dolgozik a családom, itt vannak az ismerőseim is” – magyarázta.

Van, aki utálja, és talán olyan is akad, aki szereti, egy biztos: a Nyugati aluljáró Budapest egyik legérdekesebb, legváltozatosabb helye – megunhatatlan. Mi sem tudtunk betelni vele!

Fotó: Bódis Krisztián