Budapest arcai: Talabér Géza, a belvárosi életérzés fotósa

WLB: Hogyan kezdtél el fotózni?


Géza: Nem fotóztam régen egyáltalán. Igazából egy haverom kezdett el a Práter utcai szakképző iskolába járni, és mondta, hogy nekem ez talán feküdhetne. Éppen akkor úgyis menekültem a katonaságtól, úgyhogy gondoltam, miért ne, és elkezdtem csinálni. Egyből megtetszett a dolog, de az elején nem igazán működött, és ezért arra voltam kárhoztatva, hogy eladóként, és egyéb mellékágakon is dolgozzak. Aztán később bekerültem egy műterembe, ahol elkezdődött a pörgés, és ezzel párhuzamosan elkezdtem csinálni a saját dolgaimat is. A Telep volt az első projekt, ahol a nyitás utáni első két évében hobbiból dokumentáltam a történéseket, és ezzel indult el tulajdonképpen az egész rendezvényfotózás dolog, ami azóta is tart.

WLB:

Elég egyediek és jól felismerhetőek a képeid. Hogyan definiálnád a stílusod?

Géza: Én a fekete-fehér keményebb vonalat képviselem. Annak ellenére, hogy nem kizárólag ezzel foglalkozom, a többi munkámnál is előkerül a kemény kidolgozásos, kontrasztos irány, de természetesen a fekete-fehéret szeretem a legjobban.

WLB:

És amúgy miért pont a fekete-fehér?

Géza: Mert a suliban analóg technikával dolgoztunk és ott volt jellemző ez a fekete-fehér dolog. AKkor saját magamnak hívtam elő a filmeket. Ez azóta már elveszett mert digitálisan fotózok, de azóta is megmaradt a papírszerű kép. A színekkel még barátkozom. Sok felkérésem van, ahol kellenek a színek. De a fekete-fehérnek rengeteg előnye van, hiszen ápol és eltakar. Bár vannak, akik ezt is megszólják, mert az emberek hiúak és csomóan mondják, hogy öregíti őket. De ezzel nem értek egyet.

WLB: Miből meríted az ihletet? Mi inspirál?


Géza: A pénz. Na jó, nem. Önmagamból merítek. van benne, egyfajta teljesítési vágy, aminek az eredménye az, hogy addig csinálom a dolgokat, amíg nem tökéletesek. Van bennem egy erős belső késztetés, hogy jót csináljak és jót adjak le. Ha esetleg nem tetszik a hely meg a munka, akkor is megpróbálom kihozni belőle a legtöbbet. Amúgy mindig minden attól függ, hogy én hogyan látom a projektet, vagy hogyan viszonyulok egy adott helyhez, vagy társasághoz.

WLB:

Mit szeretsz a legjobban fotózni?

Géza: Főleg a bulivonal, meg rendezvények jönnek be. Ezeket teljes mértékben élvezetből csinálom, nem kell hozzá megerőltetni magam, és ezért ezek a legjobbak. Persze vannak tárgyfotós munkáim is, amiket nem annyira szeretek, de valamiből meg kell élni. Alapvetően én emberekkel szeretek dolgozni, szeretem a városi hangulatokat, amiket szerintem elég jól el is sikerül kapni.

WLB:

Eddigi kedvenc munkád?

Géza:

Jelenleg látható egy kiállításom a Telepen, ami most nagy kedvenc. Ez egy portrésorozat, amit lentikuláris technikával készítettem két barátom, Kovács Kristóf és Budha Tomi segítségével. Ez azt jelenti, hogy 3D-s, fólia alapú megoldással egy fotón több képet is meg tudok jeleníteni. Szerencsére vannak jeletkezők még szép számmal, akik szintén szertnének magukról ilyen képeket. Ezzel a kidolgozással egyébként nagyon jól kijönnek a dolgok.

WLB:

Mindenhova géppel jársz?


Géza: Egy időben mindenhova géppel jártam, hogy mindent meg tudjak örökíteni, de ahogy egyre több a munkám, nagyon jó néha egy kis felüdülés, amikor nem kell odafigyelni a cuccaimra. Persze néha sajnálom, hogy bizonyos dolgokat épp nem tudok lekapni. Ha nálam van amúgy, akkor mindig előkerül.

WLB:

Hogy néz ki egy átlagos napod?


Gáza: Nem szeretek nagyon korán kelni, megpróbálom a melót 10-11-re szervezni. Szóval kajálok egyet aztán bemegyek a műterembe és ott dolgozom attól függően, hogy mennyi munkám van egy nap. A műterem jó hely, elvagyunk. Sokszor feljönnek a haverok is. Szerencsére ez nem egy iszonyat feszített munka, jól érezzük magunkat, és ha leokézták a projektet, akkor nekivágok az estének, és lazulok egy kicsit. De persze van, hogy estig-éjszakáig a gép előtt ülök.

WLB:

És hova jársz lazulni a legszívesebben?

Géza: A Telepre. Nem is nagyon jut eszembe más, hogy hova lehetne menni. Én egy kicsit lokálpatrióta vagyok, mert ha nem is beszélem meg senkivel, hogy találkozunk, itt akkor is van pár ember, akivel meg lehet inni egy sört.

WLB:

Sokat jársz az éjszakában fotózni. Mit gndolsz a belvárosi partikultúráról?


Géza: Hát gondolok róla valamit, de nem tudom, hogyan mondjam el. Vegyes. Ingatag. Számomra teljesen hangulatfüggő, hogy éppen hogy érzem magam benne. Van, hogy bemegyek valahova, és aztán elmenekülök, de van, hogy ugyanott egy egész estét el tudok tölteni.

WLB:

Mit változtatnál meg Budapesten, ha szuperhős lennél?

Géza: Semmit. Nem is gondolkozom el azon, hogy mit lehetne egyáltalán megváltoztatni.

WLB:

Mi a véleményed arról, hogy már mindenki fotósnak tartja magát?

Géza: Váljon egészségükre. Csinálják, ahogy jól esik, és ahogy tudják. Valakinek jól megy, valakinek rosszul, majd kiderül ki marad életben. Sokat panaszkodnak egyébként a fotósok, hogy nincsen munkájuk, és tény, hogy túl sok embert nem tud eltartani ez a piac.

WLB:

Ti fotósok rivalizáltok, vagy segítitek egymást?

Géza: Az én társaságom kifejezetten összetartó, de másokról nem tudok nyilatkozni, mert nem ismerek mindenkit.

WLB: Van a fotózáson kívül más hobbid?

Géza: Aha. Telep.

WLB:

Jövőbeli tervek?


Géza: Tervek mindig vannak. De ez úgy működik, hogy rengeteget beszélünk dologról, aztán egyszer csak lesz valamiből valami. Most két sráccal szeretnénk csinálni egy évek óta kóstolgatott projektet, de még semmi nem tiszta. Meglátjuk. Még a téma sem teljesen kimondott, annyit tudunk, hogy a nyomtatott fotók és a rajzok találkozása lesz a lényeg.