A Magyar Állami Operaházról szóló háromrészes sorozatunk első "felvonásában" elsősorban Ybl Miklós építész alkotására
koncentráltunk, így sok érdekességet megtudhattatok az Andrássy úti épületről. Ha kellett, a tetőre másztunk, megnéztük a legszebb termeket és lenéztünk a zenekari árokba, sőt még a karmester helyén is álltunk!
Az épületbe ezúttal nem a díszes főlépcsőházon, hanem a Hajós utca felől, a művészbejárón lépünk be. A liftből kiszállva a jelmeztár felé indulunk, ahol csatlakozik hozzánk két kedves kísérőnk. Bodó Zsuzsa huszonkét éve, Krusch Márti harminchárom éve dolgozik itt, de utóbbi információ nélkül is látszik: mindent tudnak a hatalmas raktárról, a díszes ruhákról, anyagokról, színekről.
Pedig nem egyszerű mindezt számon tartani: megdöbbentő, hogy százezres nagyságrendben vannak itt ruhák. Úgy látszik, hogy ide is betette a lábát a fast fashion, hiszen régen tartósabb ruhákat készítettek - avatnak be vezetőink. A budapesti intézményre egyébként jellemző, hogy szeretik a korhű jelmezeket, de vannak teljesen modern, letisztult darabok is. A ruhákat háromévente leltározzák, de a munkatársak sok darabot megmentettek az utókornak és a jövőben szeretnének egy múzeumot nyitni a kincset érő darabokból.
A raktár első részében a szólisták jelmezeit tárolják: ezek a legdíszesebbek és legegyedibbek, hiszen a varroda mindig az adott szereplőre alakítja. Minden ruhának tökéletesen kell állnia és - főként a balettprodukciók esetén - a legkifacsartabb mozdulatot is pontosan kell követnie. Ez néha nehezebb feladat és nagyobb megpróbáltatás, mint elsőre gondolnánk.
De a többi helyiség jelmezei sem maradnak el minőség és kidolgozottság tekintetében. Ezek a ruhák egyébként különös gondosságot követelnek: a sok testmozgással járó előadások után gondosan ki kell szárítani őket, majd főként kézzel kell mosni, a moly pedig a főellenség az öltöztetőknek, akárcsak Skeletor a He-Mannek. Ezért a részlegért egyébként a két házban, az Andrássy úton és az Erkelben összesen ötvennyolc munkatárs felel, árulják el vezetőink, akiktől hamarosan búcsút kell vennünk, hiszen már vár minket Juhász Zoltán vezető szcenikus, aki szintén hatalmas csapatot irányít.Ahol a díszletek és jelmezek születnekA negyedik emeleten készülnek a plasztikus díszek, míg az ötödiken a textilhátterek. Belépünk a műhelyek egyikébe: mindenütt festékek, a grafikus asztalán félkész, a legapróbb részletekig kidolgozott rajzok, a másik helyiségben pedig varrógépek és hatalmas szövetanyagok várnak minket.
A festőműhely mellett dolgozik Földvári László grafikusművész: csodálatos munkáitól nem jutunk szóhoz.
Az egyik kisebb helyiségben éppen a Hófehérke című darabhoz készítenek vicces orrokat és füleket. A munka nem olyan egyszerű, mint amilyennek az első pillantásban tűnik: minden egyes szereplőről pontos mintát kell venni, majd annyi példányban legyártani a darabokat, ahányszor előadják az adott produkciót.
A díszletek gyártáshoz egyaránt fontos az erős fantázia és a kézműves ügyesség. A folyamat kezdetén elsőként a díszlettervező elmondja, hogy milyen elképzelései vannak, majd ehhez végeznek egy előzetes számítást.
Ha minden költséget és egyéb feltételt rendben találnak, akkor elkezdik a kivitelezést, ami közel sem könnyű: "Mi mindig prototípust gyártunk, akár az autógyárak, de a kísérleti szakasz mindig rövid." - összegzi vezetőnk a szcenikusok legnagyobb kihívását.Az asztalosműhely és a díszletraktárKövetkező állomásunk az asztalosműhely, ahol a gépek zaja, a fa kellemes illata és cipekedő asztalosok fogadnak. A helyiségben elkészített díszleteket egyenesen a színpadra vagy a fenti festőműhelybe tudják küldeni a gigantikus teherlift segítségével. Először fel sem fogtuk, hogy a hatalmas, nyolcméteres ajtó mögött nem egy szoba, hanem maga a felvonó található.
Az asztalosok nyolcan vannak és naponta több erdőnyi fát mozgatnak meg. Nagy a tempó, hiszen az Operaház különösen sok darabot tart színpadon, a bemutatókhoz pedig szinte mindig új díszletek kellenek.
Az asztalosoknak külön kihívást jelentenek a hatalmas méretek: ami a nézőtérről apró pontnak vagy egy kisebb falnak tűnik, az a valóságban sokszor akár 6-8 ember magasságával ér fel. Mint korábban említettük, a budapesti dalszínház színpada fölött mintegy 25 méteres tér van, így mindent ehhez kell méretezni, hogy semmi és senki "ne vesszen el" a színpadon, de az összes díszletnek biztonságosnak és statikailag erősnek is kell lenni.
A hatalmas méretű díszleteket, akár plasztikus darabokról van szó, akár textilről, a fotókon is látható, aknaszerű nyíláson keresztül tudják a műhelyek és a színpad között mozgatni. Amikor éppen valamit le- vagy fölküldenek, a folyosót lezárják és a fém "csapóajtókat" fölnyitják - így egészen a színpadig lelátni.
A mindig rivaldafényben álló színészek, énekesek, táncosok mellett jegyszedők, ültetők, ruhatárosok, büfések dolgoznak itt a sikerért - na meg egy hatalmas csapat, egy kisebb hadsereg a háttérben, akikkel szinte sosem találkozunk. Abban, hogy profi produkciót kapunk estéről estére, asztalosok, festők, grafikusok, fényfestők, varrónők, öltöztetők megfeszített, együttes munkája nyugszik napról napra.
Ezért mindegyik darab méltó a figyelmünkre, de előző cikkünk végén mégis kiválasztottunk nektek két darabot, amit különösen ajánlunk, így most sem lesz ez másként. Mivel az Operaház idén május 25. és június 11. között a világon egyedülálló Strauss-fesztivált rendezett a nagy zeneszerző születésének 150. évfordulójára, Richard Strauss hat operája közül választottunk ki kettőt.
Richard Strauss német zeneszerző és Hugo von Hofmannsthal osztrák drámaíró több közös operát is jegyez: a sorban a második A rózsalovag, amelyet 1911-ben mutattak be Drezdában. A bemutató egyből zajos sikert aratott és a mű a legnépszerűbb, leggyakrabban játszott operák közé került. A romantikus vígopera két főhőse, a szép tábornagyné és ifjú kedvese, Octavian, nem nézi jó szemmel, hogy a hozományvadász Ochs báró a csinos Sophie Faninal kezére pályázik. A faragatlan báró Octaviant küldi leánykérőbe Sophie-hoz, ám amikor a „rózsalovag" a hagyományoknak megfelelően átadja a lánynak a báró által küldött ezüstrózsát, nem várt fordulat történik: a fiatalok egymásba szeretnek.
Az Arabella története az elszegényedett Walder gróf két lányáról szól. Az idősebb Arabellát gazdag kérőhöz szeretnék feleségül adni, míg a fiatalabb Zdenkát fiúruhában járatják. Az 1860-as bécsi karneváli szezon idején játszódó történet Hofmannsthal szerint jobb komédia lehet, mint akár A rózsalovag, ahogy erről egy Straussnak írt levele is tanúskodik. A komplikált, de annál viccesebb alaphelyzet szerint Zdenka szerelmes Matteóba, egy fiatal vadásztisztbe, a férfi azonban Arabellára vágyik, szerelmes leveleire azonban a lány öccse válaszolgat - nővére nevében. Arabella körül további kérők legyeskednek, de ő az igazira vár. Waldner elküldi leánya képmását egy régi tiszttársának, Mandrykának. A váratlanul betoppanó férfi azonban nem az öreg tiszt, hanem annak unokaöccse és örököse, aki pusztán a kép alapján azonnal megkéri Arabella kezét.
