Az egyetlen fájó dolog az egész történetben, hogy nem a magyarok találták ki ezt a remek ötletet, hanem egy spanyol múzeum akarta bemutatni az 1920-as és 30-as évek cseh és lengyel plakáttermése után a magyar változatot is. Bakos Katalin, a Magyar Nemzeti Galéria kurátora a felkérés hallatán azonnal beszabadult a Széchenyi Könyvtár100 ezres gyűjteményébe, hogy onnan kiválasszon pár száz esélyes darabot. Most az Iparművészeti Múzeumban ebből 103 db-ot láthatunk, kiegészítve korabeli használati tárgyakkal és olyan rajzokkal, vázlatokkal, amelyek segítenek árnyaltabb képet alkotni az akkori mindennapokról.
Tehát nem egy az egyben a Valenciában és Sevillában kiállított anyagot hozták át ide, mert annak kb. annyi értelme lett volna, mintha az ötletért cserébe odaadnánk a hispánoknak ajándékba a trafiktörvényünket.
Mai szemnek kifejezetten szokatlan, hogy olyan komoly művészemberek, mint Bortnyik Sándor vagy Kassák Lajos is büszkén vállalja, sőt a plakáton szignózza saját nevét és egy percig sem csinál problémát abból, hogy az utcán látja viszont saját munkáját, nem pedig múzeumban vagy valamelyik galériában. Az utcától ma sem idegen a művészi önkifejezés, de azt viszonylag nehezen tudnánk elképzelni, hogy Banksy ballonos kislányával adjanak el egy forradalmian vadonatúj étkészletet.
A szecesszió álomszerű képi világa a 20-as évek közepére pont úgy járt, mint az iwiw: bejött helyette valami sokkal menőbb és aktuálisabb, az avantgárd. Kassák generációjánakBauhaus-műveltsége folyóírásként olvasható ezeken a képeken: a formák letisztultak, az alakok stilizáltak, a színek egyre elborultabbak.
Egy „kockázatokról és mellékhatásokról”-on szocializálódott agynak kifejezetten fura, hogy ezeket a plakátokat mennyire nem terhelték meg felesleges szöveggel. Csak a tisztánlátás kedvéért kiderül, hogy éppen mi a reklám tárgya, de nem harsognak olyat öles betűk, hogy ha nem veszed meg, mérhetetlenül szomorú életed lesz. Úgy általában hiányzik az a fajta happyizmus, amit manapság már annyira ismerünk. Ezek a reklámok nem akarták elhitetni a vásárlóval, hogy az életük egyébként teljesen vidám, a hétköznapi tragédiákat, mint a fűfoltos nadrágot, vagy Petike titkos gallér alatti foltját anyu intelligens mosópora meg úgyis megoldja.
Nagyon másról szól a történet, és ezt kifejezetten érdekes látni. Olyanok ezek a képek, mintha egy korabeli Gazdálkodj Okosan!-hoz készültek volna az olyan hétköznapi használati tárgyakkal, mint a terpentin szappan, a rádió, vagy a kaucsuk sarok. Az is sokat dob a közegen, hogy a kurátorok hoztak olyan tárgyakat is, amelyeket a plakátok ábrázolnak, így első kézből láthatjuk, hogy durván 100 évvel ezelőtt egy fura sapkát viselő ormótlan nagy lábost hívtak mosógépnek.
Az is kifejezetten érdekes, ahogy bontogatja szárnyait a szabadpiaci verseny, vagyis hogyan próbálja meg két gyár eladni gyakorlatilag ugyanazt a villanykörtét. Ahhoz pedig nem kell kifejezetten nagy jóstehetség, hogy egyszer majd a Nemzeti Dohányboltok logói és alaprajzai is ugyanúgy múzeumban kötnek ki, mint itt a korábbi trafikok vagy a számunkra már teljesen ismeretlen dohányreklámok.
Érdemes ellátogatni július 27-ig az Iparművészeti Múzeumba, (belépő: 2000 Ft) mert DeLorean nélküli időutazással pillanthatunk be egy másfajta kor vizuális kommunikációjába. Bár kétségtelen, hogy a mostani reklámipar is ki tud magából hozni Oliviero Toscanikat, szerintünk ezek a furán stilizált alakok ma is jobban fel tudnák kelteni az emberek figyelmét, mint a Bifidus esensis.
Ha érdekelnek más poszterek is, a Budapest Poster Gallery gyűjteményére a kincsesbánya a legvisszafogottabb jelző.
