Az Operába belépni mindig élmény: az Andrássy út és a kis macskaköves utcák, aztán a párizsi mintára készült díszes lépcsőház, a szakmáról mindent tudó ültetők mosolya vagy épp szemráncolása, a zene és a tánc, ami kikapcsol, aztán a szünetben egy bécsi perec és az elmaradhatatlan pezsgő. Millió kis benyomás, ami elrepít a hétköznapokból, több száz évet repülünk vissza az időben, egyszóval az Opera a hely, "ahol kinyílik a világ"!
Az idén kétszáz éve születettYbl Miklósnak többek között olyan épületeket köszönhet a főváros, mint a közelmúltbanújjászületett Várkert Bazár, nagyrészt az ő kézjegyét viseli a Szent István-bazilika, a Rácz Fürdő egyes részei és - nem meglepő módon - a Budakeszi úton megbúvó Ybl-villa is. Az Operaház építésére még 1873-ban írt ki pályázatot "az Európa legbonyolultabb szobra" által is megörökített Podmaniczky Frigyes, a pályázatot pedig az európai historizmus egyik legnagyobb építőmestere, Ybl nyerte. A neoreneszánsz épület a legnagyobbak és a legszebbek között van nemcsak Európában, hanem az egész világon.
A hatalmas épület kivitelezésében nagyrészt magyar iparosok és művészek vettek részt, többek között Lotz Károly, Székely Bertalan, Than Mór és Stróbl Alajos. Utóbbinak köszönhetjük például a bejárat mellett helyet kapott, két, carrarai márványból faragott egyiptomi szfinxet, ami az Opera új imázsfilmjének nyitójelenetében is fontos szerepet kapott.
A főhomlokzat az európai és a magyar zene kapcsolatát hivatott megjeleníteni, így a főbejárat melletti két fülkébenLiszt Ferenc és Erkel Ferenc szobrai, a főpárkányon pedig európai zeneszerzők kőfigurái kaptak helyet. A homlokzatot díszítő eredeti szobrok egyébként az 1887-es megnyitót követően néhány évtizedben teljesen szétmállottak, így a hatvanas években újakat kellett faragni. Ekkor azonban nem az eredetieket pótolták, hanem a kor aktuálpolitikai-ideológiai elvárásaihoz híven, a "baráti" szocialista országok zeneszerzői lettek felülreprezentálva.
Az épület előtti kocsifelhajtót még ma is fakockák burkolják. Kevesen tudják, de eredetileg a Sugárút - ma Andrássy út - is ilyen fedéssel büszkélkedett. Képzeljük el, hogy milyen lehetett ezeken az amúgy nagyon hangulatos kockákon lovaskocsival közlekedni...
A művészbejáró oldalán, a régi zenekari dohányzó falaira az 1800-as évek végétől kezdték el felfesteni - az egyébként sokszor háttérben maradó, pontosabban a zenekari árokban dolgozó - művészek, majd később más dolgozók portréit. Az arcképcsarnok folyamatosan bővült, jelenleg mintegy 600 portré látható itt. A szóbeszéd szerint egyébként házon belül oldották meg a művészek megörökítését: a festőművészek egy sörért festettek föl egy-egy portrét vagy karikatúrát.
Az épületben mindenhol egyedi térélményben lehet részünk, minden kis részlet és helyiség pontosan megtervezett: a nézőteret, a páholyokat, a főlépcsőházat, a nézőtéri büfét vagy éppen a Vörös Szalont is a legtehetségesebb hazai művészek és iparosok részvételével díszítették. Igaz, a legutóbbi felújítás óta eltelt harminc év, így a díszek mellett néhol a kopás jelei is előkerülnek - de ettől szép.
Ahogy a metszeteken vagy a nézőtér felől is látszik, a színpad hatalmas; de a színfalak mögé kukkantva tényleg ledöbbentünk, mert akár több ház (vagy tömbház) is beférne ide: teljes magassága alig alacsonyabb, mint egy átlagos tízemeletes panelházé. Mindez persze komoly feladat is egyben, hiszen a díszleteket is erre a méretes színpadra kell megépíteni.
Nagy nézőtérhez komoly világítás is szükséges: a csillár mintegy harminc mázsát nyom és a németországi Mainz mestereinek munkáját dicséri. A szerelés nem egyszerű feladat, évente egyszer eresztik le a kézi csörlők segítségével. Ybl épülete egyébként előremutató technikai megoldásaival is kitűnt kortársai közül, így a fent említett színpadot például vízzel működtetett, vagyis hidraulikus szerkezettel lehetett mozgatni, később pedig még záporberendezés és 1895-től villanyvilágítás is szolgálta a látványt és a biztonságot.
Végül felmásztunk az épület tetejére is, hogy megcsodáljuk a teljesen egyedi panorámát. A legmagasabb pontján mintegy 50 méter magas tetőről jól látszik például a We Love Budapesten nemrégiben bemutatott Andrássy úti luxusétterem, a L'Occhio di Stile. Összehasonlításképp: bár az Opera is kifejezetten magas, mégis eltörpül az egyaránt 96-96 méteres Parlament és Bazilikamagasságához képest.
Az épület tehát az egyik ok, amiért minden budapestinek érdemes ellátogatni az Andrássy út 22. szám alá. A sorozat következő részeiben pedig megmutatjuk nektek, hogy a hatalmas épületben hány ember megfeszített munkája, kreativitása és elhivatottsága kell ahhoz, hogy estéről estére a legmagasabb színvonalú produkciókkal találkozhassunk. Ha utóbbiak közül nem tudsz választani a sok ismeretlen cím alapján, minden cikkünk végén ajánlunk egy-két darabot, amit leteszteltünk és tényleg megér egy próbát!
A Trójai játékok című paródiát a világhírű Robert North táncos és koreográfus alkotta meg 1974-ben, aki egy dél-amerikai turnén merített inspirációt a macsó férfiasság ironikus ábrázolásához. Így a darabban éppúgy feltűnnek a capoeira, az aikido és klasszikus balett elemei, na meg cigánykerekek és egy csomó, burleszkhez hasonló mozdulat. Néha olyan érzésünk volt, mintha a Terence Hillt küldték volna be egy balettpróbára, épp ezért vicces és látványos darab lett ez, ami alatt végig szól az afrikai gyökerű, de Rióban született batucada.
A Szilfid egy tanmese: arról szól, hogy a hiúságtól vezérelve gyakran vágyunk valamire, amire nincs szükségünk, majd megszerezzük és tönkretesszük azt. Az 1832-ben bemutatott, stílusteremtő darab története Skóciában játszódik: James már az esküvőjére készül, amikor elcsábul és az erdőbe követ egy furcsa szellemlényt, vagyis választ a realitás és egy elérhetetlen nőalak közül. A történet mellett kiemelendő a skót kastélyt és erdőt megelevenítő díszlet, a korhű jelmezek, a festői világítás és persze a koreográfia, amelyet August Bournonville nyomán Maina Gielgud, az Ausztrál Balett egykori vezetője állított színpadra Budapesten.
