Élmény

The Grand Budapest Hotel

The Grand Budapest Hotel

Wes Anderson legújabb filmje, a The Grand Budapest Hotel nem csak a címében köthető a fővároshoz – a rendező a maga sajátos módján emlékezik meg a monarchia idején tomboló dekadens káoszról, a fürdővárosokról és a két leghíresebb, Amerikába emigrált magyar operatőrről. A zsúfolt, babaházszerű díszletek között pedig olyan karakterekkel találkozhatunk, akiket egyszerűen nem tudunk nem keblünkre ölelni. A rendező ismétli magát, de amíg a rutin ilyen alkotásokat eredményez, egy szavunk sem lehet. Kollár Bálint

Szögezzük le már az elején: a film nem Budapesten játszódik, hanem a Zubrowka nevű fiktív állam területén. Wes Anderson az origonak elárulta, hogy bár járt Budapesten, azt “túl nagyléptékűnek” találta az elképzelt fürdővároshoz képest, így a filmet végül Berlinben és Görlitzben forgatták. Hozzátette: tudja, hogy “Budapesten van egy New York kávéház, na, a Grand Budapest Hotel is ilyesmi, máshol van, a neve mégis ez”. Egyfajta – a fővárosra is jellemző – visszafogott, elegáns dekadencia mégis átjárja a film egészét.
A szálloda nevén kívül is találkozhatunk még – leginkább a magyar közönség számára sokatmondó – kikacsintásokkal: Zsigmond Vilmos és Kovács László, az ’56-os forradalom után Amerikába emigrált két világhírű operatőr, akik a nevüket “kölcsönözték” a film egyik főszereplőjének, Vilmos Kovácsnak (Jeff Goldblum). (Spoiler: nem véletlen, hogy az ügyvéd pont október huszonharmadikán hal meg.) Goldblum mellett feltűnik egyébként még Bill Murray, Ralph Fiennes, William Dafoe, Tilda Swinton és Jude Law is – így nem érdemes bánkódni azon, hogy az első hírekkel ellentétben Johnny Depp és Angela Lansbury nem része a színészgárdának.

A The Grand Budapest Hotel egyébként a rendezői ouvre egyik legjobb pillanatához, a Fantasztikus Róka Úrhoz hasonlítható, mind stílusban, mind minőségben – azaz heist film, az Andersoni szűrőn átengedve (az egyszerűség kedvéért: tolvajlós-menekülős-üldözős-tervezős szórakozás). A többszörösen keretes elbeszélés egészen 1932-ig megy vissza az időben: az akkoriban még patinás szálloda akkori londinere, Zero Mustafa (Murray Abraham) mesél a legendás concierge-ről, Monsieur Gustave-ről, aki az ízes káromkodások mellett a jó italt sem veti meg, a szálloda idősebb hölgyvendégeiről nem is beszélve. Mikor szeretője, Madame D. (Tilda Swinton) meghal, kiderül, hogy a végrendeletében rá hagyta az egyik felbecsülhetetlen értékű festményét – amiért el is indul a cukrászatokon, náci halálosztagokon és börtönökön átívelő hajsza.

Annak ellenére, hogy a sokszor humorba csomagolt fájdalom eddig is része volt Wes Anderson filmjeinek, a The Grand Budapest Hotel így is a rendező legmélyebb, legbrutálisabb filmje – elsősorban nem a vizuális elemek (bár akadnak levágott fejek és hullák), hanem a téma szomorú mivolta miatt: az egykoron nyüzgő, túlzsúfolt szálloda a német megszállás után már sosem tud felérni a régi hírnevéhez, a kommunizmus alatt szép lassan minden rohadni kezd, és a régi értékek és emberek már csak a melankólia fájdalmas tükréből néznek vissza ránk. Ennek ellenére gördülékeny, szórakoztató és szeretnivaló film Wes Anderson legújabb rendezése, amely a stáblista végéig kihozza a legtöbbet a már megszokott stílusjegyekből – utána pedig keserédes befejezésével velünk marad.

A The Grand Budapest Hotel hazai premierje március huszadikán lesz, addig is a várakozást nehezítendő, pár karakterplakát: