Idén valami nagy dobással akarta nyitni az évet a Ludwig Múzeum, ezért Kelet-Közép Európába először hozta el a kortárs művészek között jól ismert Fabrizio Plessit. Az olasz művészt szebbnél szebb jelzőkkel illették a megnyitón: kiderült róla, hogy mágus, látnok és mester egy személyben, aki az újat ötvözi a régivel, a természetest a mesterségessel, két kedvenc elemei pedig a tűz és a víz, amelyek egyszerre éltetik az embert és adott esetben el is pusztíthatják. Plessi munkája arra nagyon jó, hogy kérdéseket vessen fel, de ha ezek megértésében nem kapunk segítséget, akkor pillanatok alatt elveszünk ebben a folyékony labirintusban.

Fabrizio Plessi tényleg elismert művész. Velencei Biennálékon többször feltűnt, egyszer például egy 44 méter magas kajak belsejébe eszkábált egy végtelenített vízesést mutató monitort. De dolgozott már olyan nagyágyúkkal, mint a videóin a születés-halál problémát (is) boncolgató Bill Violával, vagy a kortárs színházi Scorsesével, Robert Wilsonnal.

Posztkommunista országban valamiért még sosem járt (leszámítva egy kisebb, csoportos ljubljanai kiállítást a nyolcvanas években), ezért most egy átfogó kollekciót kapunk az eddigi életművéből, ráadásul itt mutatkozik be a Liquid Labyrinth (Folyékony Labirintus) című munkája, ami egyben a kiállítás névadója is lett.

Amikor egy megnyitón ott van a Ludwig Múzeum igazgatója és a kiállításban közreműködő koblenzi Ludwig Múzeum vezetője, akkor pont nem arra számítana az ember, hogy a kötelező protokoll kört teljesítő Balog Zoltán, emberi erőforrás miniszter találja majd el, hogy milyen irányból érdemes közelíteni Plessi felé. Persze neki sem magától sikerült, szüksége volt hozzá egy Márai Sándorra: “Az ember, mérhetetlen gőgjében és hiúságában, hajlandó elhinni, hogy a világ törvényei ellen is élhet, megmásíthatja azokat és büntetlenül lázadhat ellenök. Mintha a vízcsepp ezt mondaná: "Én más vagyok, mint a tenger." Vagy a szikra: "Rajtam nem fog a tűz." De az ember semmi más, mint egyszerű alkatrésze a világnak.”

Valahogy Plessinél mindig visszatér a természet és az ember viszonya: különösen szereti például az emberi érzelmeket természeti jelenségeken keresztül megjeleníteni. Így kerül késekkel teledobált ajtók aljára egy monitor, amely folyamatosan villámokat mutat, vagy egy megállás nélkül körbe-körbe forgó ódon barokk gyóntatószék ablakának helyére egy LCD monitor, amin folyamatosan lobogó tüzetlátunk. Pont ott, ahonnan egyébként a lelki feloldozást várnánk.

Elgondolkodtató és egyedi ötletek, igen. Viszont miközben keringünk a labirintusban, nem kapunk semmilyen útjelzést. Korábbi közegükből kiragadott tárgyak jönnek velünk szembe, amelyeket nem tudunk hova tenni, mert a címükön kívül semmilyen információt nem kapunk.

Ha a bejáratnál nem szerepelne a művész általános jellemzését tartalmazó táblán, hogy Mallorcán a helyi lebontásra ítélt halászhajókról szól a grandiózusként jellemzett Llaüt Light című installációja, akkor csak annyit látnánk, hogy 10 ladikot felfordítottak, mindegyik alá bedobtak egy-egy LED-lámpát, bekapcsolták a vegtelenitett_tengerzugas.mp3-at, amire rákevertek egy nyugtató, monoton hegedűszólamot.

Viszont más kiállított tárgyhoz még ennyi hátteret sem kapunk; a barokk szekrényt például nézhetjük, amíg el nem szédülünk. Az is csak a sajtóanyagból derült ki, hogy a legújabb képsorozata azután született, hogy hetekre tolókocsiba került és korábbi installációit újrarajzolta, ebből keveredtek ki ezek a szürreálisan izgalmas világgal dolgozó festmények.

Mindezzel csak egy probléma van. A Ludwig pont azzal harangozta be Plessit, hogy annyira egyszerű szimbólumokkal dolgozik, ami „egy kortárs művészetben kevésbé jártas néző számára is rendkívüli élményt jelenthet”. Ami lehet, hogy néha így van, de így kicsit olyan, mintha Lars von Trier Antikrisztusa közben nem tudnánk, hogy a rendező mélydepressziója közben készült a film. A néző tűréshatárával egyáltalán nem törődő stílust alapvetően megmagyarázza a tény, hogy a színészeinek kellett pátyolgatni a lelkét, annyira ramaty állapotban volt.

Plessi nem akarja megmagyarázni a világot, és annyira monumentálisan látványos dolgokat sem hoz létre, mint egy diadalív. Viszont felvet olyan kérdéseket, amelyeket alaphelyzetben nem tennénk fel magunknak, és egyébként mi másért akarnánk expresszív művészek jelenkori világról alkotott gondolataival találkozni.

Fontos, hogy eljött Budapestre, ennek örülünk. De egy laikus, kortárs művészettel barátkozni akaró nézőnek szüksége van tárlatvezetésre, különben ez az ismerkedés egy rémesen sikerült rapid randiként ér véget.