Ha annyit mondunk, „rázva és nem keverve”, megvan, kitől való az idézet? És az, hogy milyen koktélról van szó? Mind a figura, mind az ital kultfigurává vált. Most már azt is tudjuk, miért.
James Bond sok mindent szeretett. Életeket menteni, közben kicsit gyilkolászni, a legjobb nőket felszedni – ezzel újabb ellenségeket szerezve magának – és persze a kornak megfelelő hi-tech kacatokkal villogni. Oké-oké, mindezt megtehette, elvégre hús-vér szuperhősnek álmodták meg, így a fentiek kötelező kelléktárává váltak. Mind Brad Pittnél az arcjáték – brutális ellenpélda az ezerarcú Steven Segal, aki simán lehetne az egyik kozmetikai cég új ikonja, mondván: „Párizs – vihar, London – ködszitálás, Bangkok – nyirkos hőség, de Steven arca még mindig tart”.
S hogy miként jön mindez ide? Pofonegyszerű! James Bond imádta a vodka-martinit – azt kell mondjuk, jó ízlése volt. De legalábbis adott a hűvös eleganciára. Mert a vodka az aztán tényleg elegáns. Ha jó! És nem betyáros vagy mindenféle maradék „lomból” összedesztillált parasztvakító párlat. A vodka szexi, sőt – ha már ikonokról beszélünk – vodka is the new black.
Pár napja egészen kiváló betekintést kaphattunk arról, milyen is a jó vodka. A Boutiq’ Bar-ban voltunk a Borjour csapatával és alkalmi James Bondként – értsd: szuperbennfentesként a spiritek világában – a tulajdonos, Nagy Zoltán avatott be bennünket. Magabiztosság volt. Meg szakértelem. Meg lazaság. Meg kóstolás. Nem fejre állós, hanem kifinomult, elmélyülős. Rácsodálkozós, érzékszerveket megtornáztatós. Ötféle vodka került terítékre: Absolutéktól a Blue, a Kauffman féle kóser Evreyskiy Standard, egy Belvedere és a Russian Standard. Nagyágyúk. Svéd, orosz és lengyel vérvonal. Őszinték, stílusosak és valami olyan letisztultságot mutatnak a világból, ami azért ritka. Legalábbis mostanában. Az alapanyag kivétel nélkül a búza és a rozs (egy esetben plusz macesz), még véletlenül sem krumpli – ami a rosszabb minőségű vodkák sajátja. S noha a vodkát általános vélekedés alapján a semlegessége miatt szeretik koktélokba keverni, azért most kiderült, hogy ez a semlegesség korántsem az a tökéletes üres neutralitás.
A Kauffman ízvilága például az érett gyümölcsökére emlékeztetett, megspékelve némi – nem tévedés – piros paprikával. Absoluték Blue-ja szintén enyhén fűszeres, összetett, de a téli búzának köszönhetően nem harsány, lecsengésében pedig még szárított gyümölcsös jegyeket is felfedezhettünk. És mindezt nem az elfogyasztott mennyiségnek köszönhetően haluztuk be. Az aranyrozsból, négyszeres desztillálás után – azért az elég nagy tisztaságot eredményez, igaz? – készített lengyel Belvedere krémes, lágy, virágokkal és vaníliával keveredő illattal és ízzel igyekezett megnyerni minket. Akárhonnan is nézzük, sikerült.
Ahogy a kóstoló végén – amikor előbb egy klasszikus vodka-martini érkezett, hogy aztán egy vodka-fizz kövesse – azt is megértettük, hogy noha a kocsijait és a nőit James Bond időről időre mindig lecserélte, a kedvenc italához miért is ragaszkodott évtizedeken át annyira. Mert a vodka jó. A titkosügynöknek is jó, mert ő már tudja. De nekünk még ezt is, ahogyan olyan sok minden mást, tanulnunk kell. Mondjuk az ilyesfajta tanulásban pont az a jó, hogy újra és újra lehet kóstolni. Ésszel, persze…
