Címlap

Rovatok

Toplista

Bréking

Programok

Videók
EN
Change language to English

Élmény és kultúra - Cikkek

Mintha Bordeaux-ban lettünk volna – a Futball-szigeten szurkoltunk a mieinknek

Fotó: Hartyányi Norbert / We Love Budapest

2016. június 15., szerda — Csáki Csaba

Már jó másfél órával a kezdés előtt sejteni lehetett a Margit híd villamosmegállójában, hogy ez a nap nemhogy más, mint a többi, hanem ilyet a mi generációnk még soha nem élt át. Meggypiros mezes felnőttek, nemzeti színűre pingált arcú, apuka nyakában ülő gyerekek, fiatalok és idősek, futballt kis túlzással csak kétévente néző magyarok ezrei akartak a Futball-szigeten drukkolni az Európa-bajnokságra 44 év után kijutott válogatottnak.

Margitsziget

1138 Budapest, Margitsziget

Kevesen számítottak rá, hogy a 18 órakor kezdődő Ausztria-Magyarország csoportmérkőzésre nem elég 5 körül érkezni a Margitszigetre. Amióta divat lett a világban egy-egy nagy futballtorna eseményeit kivetítők előtt követni, azóta ábrándozunk arról, vajon milyen lehet úgy nézni egy mérkőzést, hogy a mi válogatottunk tagjai sem a tévé előtt görnyednek. Most megtudtuk.

Fotó: Hartyányi Norbert / We Love Budapest

A sziget sorompója felé baktatva olyan érzése támad az embernek, mintha Bordeaux helyett az atlétikai centrumban rendeznék a Storck-csapat Eb-bemutatkozó meccsét. A tömeget különösebben nem zavarja a zebránál pirosat mutató lámpa: az autósok bosszantására csordában vágtatnak át a szurkolók a meccsek előtti megszokott rigmusokat énekelve, szegény 26-os busz is csupán lépésben tud közlekedni. Hatalmas sor áll a bejárat előtt, mindenki értetlenkedik, hogy most tulajdonképpen miért nem vagyunk már bent? Öt percenként 20 centit megyünk előrébb, megkezdjük az aggódást, hogy nem lesz ebből közös himnuszéneklés.

Fotó: Hartyányi Norbert / We Love Budapest

Néhány, előrébb várakozó és inkább a sorból kiálló rémhírkeltőnek elfogy a türelme, és azzal ijesztgeti a még kitartóakat, hogy odabent nincs hely és forduljatok vissza, ha jót akartok. Biztató… Állítólag egyesével motoznak a bejáratnál, azért tart ilyen sokáig a beléptetés. Egyre többen idegeskednek, és a Himnusz első taktusai helyett az „Engedj be, engedj be!” sorokat skandálják. Telefonon vagy cseten próbálják elérni a késésben lévő, netán már bent izguló társaikat, csakhogy a hálózat túlterheltsége miatt se telefonálni, se internetezni nem nagyon lehet.

Fotó: Hartyányi Norbert / We Love Budapest

Dzsudzsák Balázsék a kijutásért szenvedtek sokat, mi a bejutásért küzdünk, hiszen aki meg akar melegedni a kályhánál, annak előbb kint kell megfagynia. Most ugyan nyárias meleg van, de senyvedünk eleget a helyünkért. Ami majd’ egy órányi kínlódás után sem lesz, mert odabent a lelátó fullon van, a "küzdőtér", azaz az ország legnagyobb méretű kivetítője előtti füves placc szintén, tehát marad a legközelebbi büfé plazmatévéje. Tanulság nekünk: a következő magyar-meccsre (szombat, 18:00, Izland) délelőtt érkezünk. Tanulság a szervezőknek: fel kell készülni a rohamra és máshogy megoldani a beléptetést.

Fotó: Hartyányi Norbert / We Love Budapest

A legnehezebb dolga a tribünre vezető lépcsőt őrző biztonsági embernek van, mert félpercenként nyaggatja valaki, hogy szeretne oda felmenni. Nem lehet, megtelt. Mint ahogy az egész Margitsziget. Egy teljes NB I-es fordulóban nincsenek annyian, mint most itt. Ebből is látszik, hogy a futballnak mekkora befolyása van a hétköznapi életre, mennyit számít, hogy végre nem nélkülünk rendeznek egy világversenyt. Annyi, de annyi sikerektől mentes évtized után mindenki át akarja élni azt, ami a szüleinknek, nagyszüleinknek megadatott, bár az ő idejükben nem léteztek 144 négyzetméteres kivetítők.

Fotó: Hartyányi Norbert / We Love Budapest

Kezdődik. Az osztrákok legnagyobb sztárja, David Alaba mindjárt 30 másodperc elteltével kis híján tízezernyi szívet megállítva kapufát lő. Miután a szinuszritmus visszaáll a nagyjából megszokottba, egy kisebb csoport "Polska, Polska!" kiáltásokkal piszkálgatja megint az idegeinket. Ismerjük a mondást a két nemzet barátságáról, de most ennek nincs itt a helye. Ezt ők is érzik, gyorsan váltanak a Ria, Riára. Na, mindjárt más.

Fotó: Hartyányi Norbert / We Love Budapest

Közben elfogy a sor a pályára vezető kapu előtt, így mi is megpróbálunk egy jobb helyet kicsikarni az óriásképernyő környékén. Az egész tisztára olyan, mint a Sziget Fesztivál Nagyszínpada. Faágból eszkábált holland zászlók helyett most magyar színekből álló lobogók lengedeznek a headlinernek, aki ezúttal nem Rihanna vagy a Korn, hanem Fiola Attila és Guzmics Richárd.

Elképesztő a hangulat. A tömeg úgy buzdítja a csapatot, mintha néhány méterrel előttük szaladgálnának, nem pedig 1500 kilométerre Budapesttől. Egy sikeres Gera-szerelést vagy Nagy-indítást hangos éljenzések közepette megtapsolnak, Dzsudzsák kimaradt helyzeténél még egy görögtűz is előkerül. Látványosnak látványos, de a füstje és a bűze miatt nincs nagy sikere. A tribün vezérszurkolói meg "álljatok fel!" rigmusokkal követelik a széken ülők komolyabb aktivitását, akik egytől-egyik eleget tesznek a kérésnek.

Fotó: Hartyányi Norbert / We Love Budapest

Szünet. A félidőben többen megpróbálnak ételhez vagy italhoz jutni, merthogy elvileg van itt minden a street foodos bódéktól kezdve a sörcsapokon át, olyan kiegészítő rendezvényekig, mint a 11-es rúgó- vagy dekázóverseny, no meg a Lucky Cam. Utóbbi hasonló az Amerikában látott csókkamerához, azzal a különbséggel, hogy akit kiszúr a kamera, annak puszi helyett mindössze mosolyognia kell és máris nyert.

Fotó: Hartyányi Norbert / We Love Budapest

Meg sem próbálunk a sörsorba beállni, mert annyian vannak, inkább egy három teli pohárral érkező fiatalembernek teszünk vételi ajánlatot jókora felárral az egyikre, de nem adja.

"Nem látok! Én sem! Nem látni, érezni kell!" A mögöttünk zajló párbeszéd sok mindent visszaad. Mint ahogy Szalai Ádámnak is a sors. A hónapok óta elég durván, néhol jogtalanul kritizált, 550 napja gólképtelen csatárt a közönség ferencvárosi érzelmű része Böde Dánielre cserélné, amikor eljön a 63. perc. A két éve a Margitszigeten is futott Szalai ezúttal az osztrák védelem mögé csörtet be Kleinheisler passzából, majd közelről a kapuba gurít. Extázis! A hangorkán Bordeaux-ig aligha, de Soroksárig legalább elhallatszik. Újabb görögtüzek gyúlnak, most már a füstöt se bánjuk, meg a nyakunkba kapott, a levegőbe dobott sörrel teli műanyagpoharak áldását sem, mert VEZETÜNK!

Fotó: Hartyányi Norbert / We Love Budapest

Nehéz felfogni, hogy (futball)történelmet látunk. Talán még a játékosok sem ocsúdtak fel, aminek eredménye az osztrák egyenlítő gól alig pár perc elteltével, amit előbb csalódott káromkodás, majd gúnyos kacaj követ, ugyanis a játékvezető érvényteleníti Hinteregger találatát, mi több, kiállítja az osztrák Dragovicot. A hátralévő percek mosolyogva, énekelve telnek, érezzük, hogy tényleg olyasmit élünk át, amit régen a nagyapáink.

Elővigyázatosságból az utolsó perceket nem várjuk meg. Elkerülve a várható tumultust, elindulunk a kijárat felé, így a második magyar gólról a hídnál is bőven hallható óriási üdvrivalgásból értesülünk. Utcán éneklő emberek, dudáló autósok ünnepelnek úgy a lefújás után, minthogyha trófeát nyert volna a magyar csapat. Pedig "csak" egy örök emléket, egy életre szóló élményt kaptunk.

Lájkold a cikket, és mondd el róla a véleményed!