Címlap

Rovatok

Toplista

Bréking

Programok

Videók
EN
Change language to English

Élmény és kultúra - Cikkek

Mi sem tudtunk megszólalni utána – Futótűz

Fotó: Dömölky Dániel

2017. február 9., csütörtök — Jász Annamária

Kanadában élő libanoni szerző darabját tűzte műsorára a Radnóti Színház. A Futótűz kapcsán már a bemutató előtt „menekültezni” kezdtek a magyar értelmiségi berkekben, ráadásul a provokátorként számon tartott Alföldi Róbert rendezte, ami megelőlegezi a fennálló közállapotokkal szembeni kritikus attitűdöt. Pedig a Futótűzben nem a mai értelemben vett migránsproblematika áll a középpontban, mégis mellbevágó, gyomor- és szívszorító élményt kapunk a végén.

A főhős, Nawal (Kováts Adél) a polgárháborút követően menekül francia földre egy meg nem nevezett közel-keleti országból két gyermekével, Jeanne-nal és Simonnal (Martinovics Dorina és Olasz Renátó). Később részt vesz a háborús bűnösök ellen indult persorozatban, az egyik ítélethirdetés után azonban nem szólal meg 5 évig, és így, némán távozik az élők sorából. Az ikrek már külföldön születtek, apjuk hősi halált halt a háborúban – legalábbis ebben a hitben élnek huszonéves korukig, anyjuk haláláig.

Fotó: Dömölky Dániel

Nawal végrendeletével azonban feje tetejére áll minden: az az utolsó kívánsága, hogy lánya keresse meg a bátyjukat, fia az apjukat, és adjanak át nekik egy levelet. Ezzel egy gond van csupán: az ikrek soha nem hallottak róla, hogy van testvérük, illetve hogy apjuk életben van. Nawal jó barátja, a végrendelkezést levezénylő közjegyző (László Zsolt) bátorításával visszautaznak az egykor polgárháború sújtotta szülőföldre, hogy összeszedegessék a múlt morzsáit. A végén kirajzolódik előttünk a lehető legbrutálisabb sors, amit egy nőnek el tudunk képzelni.

Fotó: Dömölky Dániel

Mivel lényegében nyomozósdiról van szó, az előadás erejét az információk okosan kigondolt adagolása adja, aminek eredményeképp alig bírunk felkelni a székből a sokktól a tapsot követően. Pedig az első felvonás alatt meg se fordult a fejünkben, hogy a háború testet-lelket megnyomorító, a legősibb tabukat megdöntő következményeivel ennyire nyersen fogunk szembesülni: ekkor még több vicces pillanat is köszönhető László Zsolt bohókás, szórakozott közjegyző-alakításának (olyan ő a magára maradt ikreknek, mint egy jóságos, érző apafigura), illetve Nawal elvarázsolt, Addams Family-be illő ápolónőjének (Sodró Eliza). De a sírásók alig egy perces, szertartásos színre lépésén is jót nevettünk (Gazsó György, Schneider Zoltán, Pál András többféle mellékszerepben felbukkannak).

Fotó: Dömölky Dániel

A halott anya már az első perctől kezdve jelen van a színpadon, a múlt hol a nyomozás részletei nyomán, hol teljesen önálló életre kelve idéződik meg a színpadon. Megelevenedik Nawal kamaszkora, szerelme, első terhessége, traumái, kétségbeesett kísérlete fia megtalálására és a háborúval való találkozása. Kicsit zavaró, hogy a múltba tett utazás során a hangnem és a párbeszédek meglehetősen líraiak, néhol idegesítően patetikusak, mintha egy régi könyvből, az Ezeregyéjszaka meséiből olvasnák fel. Kováts Adél kitűnő játéka elveszi ennek az élét, de a Nawal barátnőjét alakító Lovas Rozi energikusságával, kissé túlmozgásos tűzrőlpattantságával széttöri és megzavarja ezt az álmatag nosztalgiát. De ahogy rá, úgy a múltbéli epizódokra is szükség van, hogy megismerjük a háború természetét, amiben kisgyerekeket használnak bombának, lemészárolnak egy egész menekülttábort, vagy a fiatal katona arra kényszerít egy anyát, válasszon három fia közül, melyik maradjon életben. „Akár az ő anyja is lehetett volna” – kel ki magából Nawal az eset miatt, és utólag visszagondolva ez a megjegyzést hátborzongató súlyt kap.

Fotó: Dömölky Dániel

A rendezés sajátos, egyenetlen ritmusa, a háborús borzalmakon, epizódokon, lelki folyamatokon való elidőzés kell ahhoz, hogy ne éljük meg hatásvadásznak az oidipuszi ihletettségű befejezést, és megértsük a címet is; már senki se tudja, ki lőtt először, az áldozatok bosszúból szintén gyilkossá válnak, az emberiséget futótűzként borítja el az erőszak. És futótűzként borít lángba mindent a múlt is, és ettől joggal fél Simon, aki a leghosszabban ellenáll, hogy megismerje. Az ikrek felemásan reagálnak anyjuk utolsó kívánságra: a matematikus Jeanne minden racionális megfontolást félretéve, ösztöneitől vezérelve nyomozni kezd, az amatőr bokszoló Simon viszont csak őrjöng (Olasz Renátó dühétől, káromkodásaitól borsózik a hátunk), de végül a közjegyzővel még a sivatagi milicistafészekig is elmerészkedik, hogy megtudja, mi történt a bátyjával; mikor ez kiderül, ő sem tud megszólalni, csak néz üveges tekintettel, mint édesanyja élete utolsó 5 évében. Egy csapásra világos lesz, miért nem közölte velük édesanyjuk még életében az igazságot: van olyan trauma, amivel egyszerűen képtelenség szembenézni, amit nem lehet sohasem feldolgozni, és nézőként sem lehet hova tenni – mi is csak hallgatunk jó pár óráig a színház után.

Fotó: Dömölky Dániel

Nagyon régen nem váltott ki belőlünk ennyire zsigeri hatást színházi élmény. Felmerül bennünk a kérdés, hogy az ingerküszöbünkkel van-e baj, amit csak egy szélsőségesen megrázó emberi sors tud csak átlépni – de valószínűbb, hogy a rendezés, színészi játék és a sztori együttesen mutat meg egy kijózanító „többletet”, amire az elkényelmesedett magyar nézőnek nagyon is szüksége van. A darab szerzője, Wajdi Mouawad drámaíró és rendező még gyerekként menekült családjával Franciaországba a libanoni háborúk elől. Ma Kanadában él, műveinek legfontosabb témája a történelmi traumák családra gyakorolt hatása. Ha története nem is hajaz konkrétan napjaink aktuálpolitikai helyzetére, valamivel közelebb kerülhetünk a kiváltó okokhoz, az emberiség rákfenéjéhez, a háborúhoz, a pusztításhoz, mikor az utolsó tabun is fröcsögve lépünk át, úgy, hogy még csak észre sem vesszük.

Lájkold a cikket, és mondd el róla a véleményed!