A Dreher Sörmúzeum egyetlen hátránya, hogy nem a város belső részén található, hanem a sörgyár épületkomplexumának a része, vagyis Kőbánya mélyén áll. Viszont ennek ellenére nagyon jó oda a közlekedés, az Örs vezér teréről vagy a Blaha Lujza térről indulva, többféle járattal is, átszállás nélkül megközelíthető, aránylag gyorsan. Vagyis, aki azért bizonytalankodik felkeresni a kiállítóteret, merthogy messze van, az most felejtse el a kifogást: pikk-pakk oda lehet jutni. Ha pedig már kint van az ember, hamar el is felejti, hogy egyáltalán eszébe jutott egy ilyen kifogás korábban.
A kiállítás bőséges anyagát két csoportba oszthatjuk, melyek persze szorosan össze is kapcsolódnak egymással. Egyfelől megismerjük – némi nemzetközi kitekintés kíséretében – a sörfőzés, másfelől pedig a Dreher család és a sörgyár történetét. Mindkét témában szinte ömlenek ránk az érdekesebbnél érdekesebb információk, aminek feldolgozásában nagyban segít az, hogy a tárlatvezetés legalább annyira szórakoztató – és természetesen a szakmai hitelesség megőrzése mellett –, mint maga a kiállítás.
A múzeum épületében a kiállítótérbe a régi sörgyár eredeti kovácsoltvas kapuján lépünk be, ami jól megágyaz az egész kiállításnak: mintha a titkos tanok fellegvárába nyertünk volna bebocsátást. A hangulatos, régi plakátokkal, reklámanyagokkal és fotókkal díszített pub részben indul a menet, ahol első körben megnézünk egy tájékoztató rövidfilmet a sörgyár történetéről, majd ezt követően indul el a túra. A kiállítás első fele a sör és készítése történetével foglalkozik, majd amikor időben a Dreherek első sörüzemének megalapításához érünk, onnantól kezdve velük, illetve a gyárral. De ennek a második, nagyobbik kiállítási anyagnak a része az is, ahol a sörkészítés folyamatát mutatják be – itt még malátát is rágcsálhatunk.
A múzeumban megtudjuk például azt is, hogy bár a sörgyártás Mezopotámiában lépett először szintet, már előtte is ismerték jól ezt a többezer éves italt, például Kínában vagy a mai Szudán területén. A sört sokáig nem is hűtve fogyasztották, ráadásul olyan savanykás-sós mellékíze volt, hogy retket rágcsáltak mellé annak érdekében, hogy jobban csússzon. A közeli Fehér utca nevének eredetéről is a múzeumban értesültünk, de ezt a titkot most nem leplezzük le – aki elmegy a kiállításra, majd ott megtudja.
A Dreherek kapcsán az is kiderül a múzeumban, hogy nem is egy Antal nevű volt köztük, hanem három. Az első, Franz Anton indította el a családot a sörkészítés útján, de még osztrák földön (Klein-Schwechat), a középső volt a Kőbányán felépült sörgyár alapítója, míg a harmadik pedig a modernizálója, a nagy újító. A legvagányabb Dreher, a folyton pipázó laza playboy, Jenő őket követően jött a sorban.
A Dreher Sörgyárat a második világháború után az elsők között államosították, az új keresztségben pedig Kőbányai Sörgyár lett a neve. A Dreher nevet rendszerváltás után kapta vissza a gyár, a neves sörfőző család receptjei alapján készülő söröket pedig pár évvel előtte kezdték el újra gyártani.
A legizgalmasabb része a kiállításnak az a két vitrin, ahova a Dreherek családi vállalkozásának leágazásai kerültek: minden, ami nem sör. A legérdekesebb története egy bontatlan üveg Dreher Ginnek van, amiről ugyan tudták, hogy létezett valamikor, de egészen addig nem tudtak a kiállító térbe egyetlen példányt sem elhelyezni, amíg egy nap valaki meg nem kereste a múzeumot azzal, hogy a nagyszülei házának padlását átkutatta és talált egyet, amit szeretne a múzeumnak adományozni. Ezt meg is kóstoltuk volna, akárcsak a Dreher kekszet meg a savanyú cukorkát, ellenben a Sertaminnal, ami – láss csodát, tényleg volt ilyen – egy húspótló tápszer volt. Háborús időkben, élelmiszerhiány esetén vagy a szegényebb rétegek körében biztos jól jött. Legalább annyira, mint amit már említettem is: a tárlat végi sör. Amikor annyit beszélünk valamiről, azt előbb-utóbb meg is kívánjuk. Ahogy az étvágy is az evés közben jön meg igazán, úgy a sörre irányuló szomjúság pedig a sörös tárlat megtekintése alatt.
