Címlap

Rovatok

Toplista

Bréking

Programok

Videók
EN
Change language to English

Budapest és nevezetességei - Cikkek

Mennyire vagyunk jó fejek, mi, pestiek?

2016. október 14., péntek — Jász Annamária

Tedd a szívedre a kezed: mit teszel, ha a Blahán eszméletlen embert látsz a földön? Ha megszólít egy elhanyagolt külsejű idegen, reflexből hárítasz? Ha igen, ezzel nem vagy egyedül, a nagyvárosi közöny jellemző ugyanis a többségre – nem kell szégyenkezni, ennek is megvan az oka. Orosz Gábor szociálpszichológus, a Hősök Tere egyik alapítója mesélt nekünk az utcai viselkedés lélektanáról, a főváros lakóinak mentális helyzetéről és a krízishelyzetek kezelésének módjairól.

A héten újraindult Hősök Tere Kezdeményezés a világhírű Philip Zimbardo közreműködésével Magyarországon is ez ellen küzd, céljuk, hogy Magyarországon társadalmi norma legyen az együttérzés, az emberek tegyenek egymásért. A kampányuk 30 napos kihívásához nagykövetként több ismert ember, Harcsa Veronika, Nyáry Krisztián, Palya Bea és Al Ghaoui Hesna is csatlakozott az idén.

Fotó: Hartyányi Norbert / WLB. Orosz Györgyi, Al Ghaoui Hesna és Zimbardo a kampány sajtótájékoztatóján

We Love Budapest: A hős kifejezés mintha egy erőt próbáló akciót feltételezne, ami közben a segítő fél áldozatot hoz. Hogyan pontosítanál, mi a célotok a közöny elleni küzdelmen belül?

Orosz Gábor: A hős szó valóban erős szó, amiről a bátorság ugrik be az embernek, ezért is szeretjük használni inkább a „hétköznapi hősiesség” kifejezést, amelyben sokkal inkább előtérbe kerül az együttérzés. Az elsődleges cél, hogy kialakuljon egy vélekedés arról, hogy a változás igenis lehetséges. Sok kutatás készül például gyerekekről, akik azért nem boldogulnak az iskolában, mert gátolva vannak, és belső dialógusok zajlanak bennük arról, hogy nekik úgysem fog sikerülni; nem tudják elképzelni se, hogy a képességeiken, személyiségükön alakítani tudnak. Ha valaki elhiszi, hogy erre képes, akkor az elgörgeti az akadályokat: nemcsak arra hat ki, hogyan gondolkodunk a saját magunkról, hanem arra is, ahogy másokról. Ha azt gondolom egy csoportról, hogy az nem képes változni, akkor sokkal előítéletesebb leszek vele. Ha feltételezem azt, hogy nagyon pici dolgokban tudok változtatni, akkor annak kumulatív hatása lesz, fundamentális átalakulásokat hozhat akár társadalmi szinten.

Fotó: Hartyányi Norbert / WLB

WLB: Mi magyarok inkább a pesszimizmusunkról vagyunk híresek. Budapest mennyivel rosszabb segítségnyújtás terén, mint más városok?

O. G.: Szociálpszichológiai szempontból nagyon híres Kitty Genovese esete, akit 1964-ben az utcán késeltek meg, és 38 szomszédja közül egy sem segített. Ez alapján ki lehetne jelenteni, hogy az összes New York-i érzéketlen és közönyös. De a helyzet az, hogy az ilyen eseteket a nagyváros maga teremti meg, és ha sok ember van körülötted, megoszlik a felelősség. Csak egy picike rész jut rád, és nem feltétlenül cselekszel. Budapesten teljesen más a helyzet a Deák téren, ahol rengeteg ember jár-kel, meg Zuglóban, egy kisebb utcában, ahol minden apróság feltűnik. Szóval mindegy, hogy New Yorkról, Budapestről vagy Párizsról van szó, a kulturális különbségek eltörpülnek a szituatív különbségek mellett. Sokkal könnyebb azt mondani, hogy a magyarok és pestiek frusztráltak és barátságtalanok, mint elemezni a körülményeket és helyzeti hatásokat, amelyek a viselkedésre hatnak. 

WLB: Sokan hozzák fel a skandináv nagyvárosokat ellenpéldaként, ahol tapinthatóan más a közhangulat.

O. G.: A kollektivizmus értéke – vagyis hogy mennyire tartjuk fontosnak a kötelékeket más közösségekkel – csoportos és társadalmi szinten jelenhet meg. Magyarország elég erős a csoportos szinten, tehát barátok, munkatársak, rokonok között nagyon erős a kötelék, viszont össztársadalmi szinten mi vagyunk az egyik legindividualistább ország a világon: nem annyira érdekel minket, mi történik az idegenekkel. A skandináv országokban ezzel szemben a csoportkollektivizmus nem olyan erős, ellenben az intézménykollektivizmus igen; vagyis sokkal inkább hajlandóbbak segíteni idegeneknek. De hangsúlyoznám: ha helyzet van, a környezeti tényezők szerepe sokkal erősebb tud lenni, mint az értékeké. 

WLB: Milyen tipikus helyzetekre dolgoztatok ki jól hasznosítható módszereket a tréningek során? 

O. G.: Én rengeteget kísérleteztem az Andrássy úton terepgyakorlaton rosszullétet színlelve, és soha senki nem állt meg, amikor a padon feküdtem. Ha leestem a földre a Király utcában, már inkább odajöttek. Ebből származik az egyik jótanács, hogy ha Budapesten a belvárosban rosszul leszel, sose feküdj le egy padra: olyan látványos helyre kell menni, ami láthatóan nem kényelmes. Minél többen vannak körülötted, annál jobban megoszlik a felelősség, annál kevésbé nyújtanak segítséget. Ilyenkor próbálj meg konkrét emberektől konkrét segítséget kérni. Ha felhívod rá a figyelmet, hogy szúr a szíved, rögtön nem fogja azt képzelni a másik rólad, hogy drogos vagy részeg vagy. Ha megkéred, hogy hívja a mentőket, nagyon gyorsan meg is fogja tenni, mert látja, hogy veszély van – mert rárakod a felelősséget. 

Olyan terepgyakorlatunk is volt, ami során otthagytunk egy hátizsákot egy Burger Kingben, és az egyik esetben megkértünk valakit, hogy vigyázzon rá, a másikban nem. Egy srác rakta le, és egy lány vitte el. Amikor nem kértünk meg senkit, simán el tudtuk lopni a táskát; nem szólt senki egy szót se, mert „nem az ő dolguk”. Ha szólunk, hogy legyenek szívesek rajta tartani a szemüket, már tiltakoztak – ennyit számít a felelősség átadása.  Ezt kevesebbszer játszottuk el, mert elég veszélyes gyakorlat, van, aki a felelősségérzet miatt elég hevesen intézkedik ilyenkor (nevet).

WLB: A segítő fél részéről gyakran előfordul, hogy segítene, de a rászoruló fél részéről durva elutasításban lesz része. 

O. G.: Ilyen velem is előfordult, egyszer találtam egy eszméletlen férfit két autó között az utcán. Próbáltam segíteni neki, és mikor magához tért, azt mondta, hogy semmiképp se szeretné, hogy kihívjuk a mentőket. Nagyon megdöbbentő volt a tagadás a részéről, miközben nyilvánvaló volt, hogy szükség volt a segítségnyújtásra, hiszen véres volt a feje. Én ekkor már rég telefonáltam a mentőknek, akik aztán kórházba is vitték. 

WLB: Az ilyesmi eléggé el tudja venni a legjobb szándékú ember kedvét is. 

O. G.: Pedig ezt a fajta visszautasítást meg lehet szokni. Kicsit rosszabb az érzés bennem, ha valaki mellett úgy megyek el, hogy nem kérdezem meg, jól van-e, nincs-e vele valami baj. Nagyon érzékenyek vagyunk a visszautasításra, azt gondoljuk, nekünk szól, pedig a legtöbbször ez nem a mi történetünk. 

WLB: Sokszor a magán- és a közügy közötti határfelhúzás a probléma, például mit csináljunk, ha egy férfi bántalmazza a barátnőjét az utcán?

O. G.: A családon belüli erőszak és a fizikai bántalmazás nagyon nehéz ügy. Ha egy csapat részeg pasi verekszik, érdemes végiggondolni, hogy mit lehet tenni, nyilván nem fogsz odamenni és a testi épségedet kockáztatni. Fontos, hogy mi magunk ne keveredjünk veszélybe. Lehet stratégiai szövetségeseket gyűjteni, és másokkal együtt fellépni. A bullying, vagyis iskolai erőszak kapcsán általában sikeres, ha a bystanderek, akik nézik, nyíltan kimondják, hogy mi ettől elhatárolódunk, ezt nem kellene csinálni; az ilyen magatartás csoportszinten működhet. Részeg férfiaknál ez gyakran lehetetlen, tehát az alapos helyzetelemzés nagyon fontos.  A tettlegesség esetében gyakori azért, hogy a kívülállók közbeavatkoznak, míg a verbális agressziót nehezebb kezelni. Itt is alaposan elemezni kell a helyzetet, és nem biztos, hogy egyedül kell közbeavatkozni, ha eldurvul a dolog. Erre is vannak jó stratégiák. Akik veszekednek az utcán, sokszor keresik az alkalmat, hogy hogyan lehetne kilépni belőle valahogy; ha jó, kívülről jövő és kizökkentő indokot tudsz mondani arra, hogy miért ne folytassák, az jól szokott működni. Egy fizikai akadállyal, például bőrönddel is meg tudod adni az első esélyt arra, hogy elválaszt őket, és esélyt kapnak a kilépésre, vagy éppen arra tolod a biciklit. De egy „Snackman” nevű fickó olyat is csinált rendszeresen, hogy ha a New York-i metrón bunyót látott, a veszekedő felek közé állt, és elkezdett chipset enni úgy, hogy nem nézett rájuk. 

WLB: És mi van akkor, ha egész egyszerűen túl fáradtak vagyunk az ilyesmihez? A közönyt is meg lehet érteni, már a tömegközlekedés is leszívja az embert. 

O. G.: A budapestiek nagyon sokat dolgoznak, ezért is van tele a hócipőnk. Keveset sportolunk, nem sok konstruktív szabadidős tevékenységünk van – ez is növeli a stresszt. Korlátozott a kapacitásunk, tény. De tegyük fel, hogy szétdolgozod magad, hazamész és leülsz a TV elé, ez ad szórakozást. Ha nagyon picit ráteszel, és ehelyett elkezded olvasni az új Murakami-könyvet, akkor az előzőhöz képest boldogságszinted jobban meg fog nőni. Hasonló a közönnyel is: azért vagyunk közönyösek, mert már úgyis annyi minden nyomaszt minket. Kitörési pont lehet, ha picit rákapcsolunk. Most jelent meg egy tanulmány arról, hogy elég, ha a liftben kis beszélgetést kezdeményezünk az időjárásról; jobb kedvvel szállnak ki az emberek, akár hallgatók voltak, akár beszéltek. 

WLB: A terrorveszély némileg paranoiddá tesz mindenkit – hogy látjátok, befolyásolja segítési hajlandóságot egy nagyváros utcáin?

O. G.: Nem tudom, a segítségnyújtásra hogy hat. A kutatásainkban azt látom, hogy az előítéletesség, a xenofóbia, a menekültekkel kapcsolatos fenyegetettség nagyon erős. Ez összefügg azzal, mennyire tekintünk másokat érző embernek, illetve mennyire gondoljuk a csoportokat megváltoztathatónak. Ez utóbbi rendkívül erős összefüggésben van az előítéletességgel. Annak tudata, hogy a csoportok igenis megváltoznak, nagyon sokat tud levenni az előítéletekből.

Fotó: Hartyányi Norbert / WLB

WLB: Arról mit gondolsz, hogy bár az apró hétköznapi dolgok hozhatnak változást, azért van egy szint, amikor már felsőbb döntéshozók felelőssége a nagyobb volumenű társadalmi változás? 

O. G.: Minden hat egymásra, minden nagy átalakulás apró lépésekben történik. Tegyük fel, az a norma, hogy a Deák téren elmegy 200 ember egy földön fekvő ember mellett. Ha egyetlen egy is megáll a 200-ból, és elkezdi nézni, máris újabb normát teremt, 5 másik ember rögtön felfigyel rá, hogy máshogy viselkedik, ők is megállnak. Az apró cselekedetek összeadódnak. Én  nem hirtelen és óriási változásban reménykedem, viszont nem nagyon tudom elképzelni, hogy máshogy javulhatna a helyzet. 

WLB: Sokak kedvét elveszi, hogy hiába csinál bármit, a rendszer rossz.

O. G.:
Ez megint a világ stabilitásáról alkotott nézet miatt van. A világ változik, a közösségek, csoportok változnak; a statikusságképzet megakadályoz minket sok mindenben. Ha azt gondolom, nincs jó hangom, de szívesen énekelnék, soha nem állok neki fejleszteni, nem is adok esélyt neki. Ha egy párkapcsolatban azt képzelem, hogy a párom ilyen meg olyan, és ilyen is marad, akkor nem fogok erőfeszítést tenni a kapcsolatért. Ez a világgal és a döntéshozókkal is így van – nem lehet tehát kifogás a segítségnyújtásra, hogy úgysincs semmi hatása.

Lájkold a cikket, és mondd el róla a véleményed!